Választási Don Juan
Amikor a választást megelőző szombat délutánján a térre igyekeztek a mit sem sejtő résztvevők, még úgy tudták, hogy egy utolsó nagy kampányesemény szemtanúi lesznek, melynek sztárja Orbán Viktor regnáló miniszterelnök, ki a szabadság sokat próbált őrvárosának népét tetemre, illetve a másnapi voksolásra szólítja. Nem így történt. Ha valaki a Marsról érkezett Debrecenbe, először arra is gyanakodhatott, hogy itt nem tisztelik eléggé a törvényeket. Legalábbis azt, ami tiltja a templomok kétszáz méteres körzetében a riszálást, s a ridikül pörgetését, egyszóval a magakellető viselkedést. Szerencsére a színpadon megengedi, így Dánielfy Zsolt, ahogy egyre közeledett a világot jelentő deszkákhoz, úgy sértett egyre kevésbé törvényt. Az addig tartó úton kíváncsi szempárok kísérték, ő talányosan mosolygott, s annyi sejthető volt, hogy meglepetés készül. A kezdéskor még moderátor-műsorvezetőként dörgedelmesen ráreccsent az összegyűlt cívis, hajdú helótákra, akik ijedtükben még visszaköszönni sem mertek. Ezen a ponton már éreztük, hogy A rögöcsei csoda sztárrendezője lesz a hármasoltár főalakja; egy korai szent a II. századból; oldalából nyílvesszők ugyan nem lógtak, bár... ki tudja.
A közelben állók rögvest felismerték az önkormányzati képviselőt, illetve színészt, a messzire fénylő, ropogós Magyar Arany Érdemkereszt friss tulajdonosát. Nem volt ő ismeretlen a nem debreceniek előtt sem, hiszen mikulásként vagy versmondó leánykaként bejárta már a régió összes művelődési köztereit. És ugyan ki ne emlékezne arra a Laurence Olivier Hamlet monológját is feledtetni tudó filmtörténeti pillanatra, amikor letolt nadrággal végigrohant egy kihalt falusi főutca közepén?
Fotó: Kádár Lajos
Hősünk már pályája kezdetén eldöntötte, hogy felhagy Thália papnőjének hergelésével, s inkább a kevésbé művészi, de anyagilag annál gyümölcsözőbb utat választja; iskolai ünnepségek előadójaként, vidéki haknik állandó részvevőjeként kamatoztatta leginkább tehetségét. Az isten adta pillanat azonban eme bizonyos szombaton sejlett föl, akármit is mixeltek össze a program összeállítói, Dánielfy fejében már készen állt a leltár. Bár akadnak talán néhányan, akik nem hisznek szerénysége őszinteségében; vagy titkon csodálják, s a merő önfegyelem, a gondos önnevelés, a szerzett erkölcsök produkciójának tartják; valami emberfeletti morális koncentráció eredményének. Pedig nem. Ő így született, lényében hordozza mindezt, úgy jön ki belőle, mint egy szép virág az anyaföldből; lelkiségének természetes tartozéka; egy missziós zarándok, aki kivezeti a vasorrú bábát a mágneses viharból.
Mindezek tudatában, miután fia előénekelte a Jantyik-nővérek Ennyi című himnuszát, szeme a szokásosnál is jobban összeszűkült, s olyan ijesztő hangerővel és metakommunikációval szavalta el Kotzián Rudolf versét, ahogyan Latinovits Nincsen apám előadása óta senki, s még a tömegben tébláboló volt szocialista megyei elnökasszony is futva menekült. Meglepetés? Először még azon sem csodálkoztunk volna, ha egy hirtelen mozdulattal szétrántja zakóját, s ország-világ megláthatja, hogy alatta leopárdmintás fűzőt és cicifixet visel. Igen, sokkoló lehetett mindazoknak, akik nem tudják, hogy a vers, ami szerint, aki nem a Fideszre szavaz, azt ne mentsék ki az égő házból és valaki dugja meg a feleségét, Dánielfy régi kedvence (a hölgyválasztók helyzetét a költemény homályban hagyja).
Azóta már szétblogozták, hogy a vers alkalmi költemény, az aktuális felháborodás ihlette, ugyanis a 2004-es kettősállampolgárság-népszavazás hatására írta Kotzián, eredetileg arról szólt ugyanis, hogy a pokol tüzén égjen el mindenki, aki a kettős állampolgárság ellen szavazott. Ha ez egy héttel korábban hangzik el, még az egyébként impotens, szocialista spin-doktorok is legalább egy Kövér-féle köteles beszédet fabrikáltak volna belőle. Dánielfy ezt egy pillanatig sem gondolta. Még felkonferált egy narancssárga nyakkendős apró emberkét, aztán tüzes tekintettel, láthatóan még önkívületben elvonult; abban a mély meggyőződésben, hogy előadása, a körülményekhez képest, mint szerény, esendő és bizonyos értelemben meddő produkció, zseniális volt.
Igen, ilyen esendő művész ő; miután a napi versmondást letudja, már minden jellemelképzelését maga játssza végig, igaz építkezésre már nem futja. Ami koncentrálóképessége van, zsenimaszkja állandó karbantartására fordítja. Még visszabotorkált egyszer, s igaz már el-elcsukló hangon,de végigharsogta a Kossuth-nótát, háta mögött a megszeppent hajdú-bihari képviselőcsoporttal; de írjuk a javára, hogy Budapesten, amikor Balog miniszter rázendített, még a köztévé is átkapcsolt.
Szalmási Nimród
