Új honfoglalók

Az országos és helyi választások kampánya során az ellenzék vesszőparipája annak emlegetése volt, hogy az Orbán-rezsim politikájának következményeként hány – és itt most különböző adatok kavarognak – százezer magyar kényszerült külföldön munkát keresni, a legvérmesebb szónokok még másfél milliós becslésekkel is próbálkoztak.

Egy kicsit most tisztábban látunk; a Központi Statisztikai Hivatal nyilvánosságra hozott jelentése szerint tavaly év elején nagyjából 350 ezer olyan magyar élt a világban, aki 1989 után, és legalább egy évvel a felmérés előtt hagyta el Magyarországot. Az ellenzék hisztériakeltése azért talányos, mert 2005-ben maga Gyurcsány beszélt arról, hogy „a legnagyobb tehertétele az országnak, hogy a huszonéves ifjúságunk nem elég mobil, itthon akar boldogulni, ahelyett, hogy külföldre menne dolgozni”.  Majd ezt megfejelte azzal, hogy „a magyar ember, kérem szépen, az istennek sem akar mozdulni”, ezért Magyarországon a brit koronának több alattvalója dolgozik, mint amennyi magyar Nagy-Britanniában. Meg persze el lehet menni Magyarországról.

Félreértés ne essék, nem szépítgetni kívánjuk a helyzetet, csak nyugalomra intünk. Azért az a 350 ezer ember nem kevés, de amikor tipikusan magyar kivándorlási hullámról beszélünk, érdemes átnézni a környező szomszédságokba. A dolgok úgy állnak, hogy messze vagyunk az élmezőnytől: Albániából majdnem a lakosság fele ment el 1989 óta, Bulgária 19, Szerbia 18, és Románia 16.6 %-kal jóval előttünk jár. De még a fejlettebb Ausztriából is többen mentek el, mint tőlünk: a sógorok a lakosság 6.1 %-át veszítették el ily módon, míg tőlünk a népesség 5.3 %-a dolgozik és él külföldön.

A kifelé mutogatás persze nem old fel semmilyen felelősség alól és megoldásnak sem jó; egyszerűen nem mondhatunk le ennyi jól képzett magyarról. Azt is látni kell viszont, hogy a kelet-európai jó munkaerő elcsábítása a „fejlett világ” kőkemény gazdasági érdeke. Térségünkből ugyanis fegyelmezett, jó munkabírású, azonos kultúr- és vallási közegből érkezett munkavállalót kapnak, akik kevés pénzért végeznek minőségi munkát. Érkezésükkel nem növekedik a terrorveszély, nem akarnak mecseteket építeni és jellemzően beszélik a nyelvet is. A diplomások elcsábítása mellett a szociális területen van óriási igény becsületes, megbízható és olcsó munkaerőre. A nyugat-európai politikusokat nem érdeklik a kelet-európai szétszakított családok, egyszerűen csak örülnek a társadalom elöregedésével jelentkező új problémák (számukra) megnyugtató megoldásának.

A helyzet tragédiáját jól jelzi, hogy sok kelet-európai országban igen jelentős a hazautalt jövedelmektől való függőség, és a szociális ellátórendszereket jobban megviseli a nagyfokú elvándorlás. Romániában, ahonnan legalább hárommillió ember ment el a középosztályból, szülők nélkül maradtak a kisgyerekek és segítő kezek nélkül az idősek. Egy idén készült román felmérés szerint még mindig a külföldön dolgozó vendégmunkások jelentik keleti szomszédunk gazdaságának egyik húzóágazatát: tavaly több pénzt küldtek haza, mint amennyit a külföldiek befektettek az országban (összesen 4.2 milliárd eurót). Ennek az az ára, hogy az országban legalább hatvanezer kiskorú él egyedül, de ennél sokkal többen vannak, akiket nagyszülőknél vagy rokonoknál hagynak. A távszülők miatt már egy egész generációt neveznek Skype-gyerekeknek; ők számítógépen kapnak szülői nevelést és simogatást.

Immáron nálunk is helyzet van, summázhatnánk a fentieket, és nem ártana, ha mi elkerülnénk azokat a gondokat, amelyekkel a szomszédaink már évek óta szembesülnek.

 Szalmási Nimród