Narancsos Mohács

Azt hiszem, péntek este megérett bennem az a végletes szándék, amely arra sarkall, hogy bekapcsolódjam a nagy életbe, amikor is szenzációk befogadójából végre szereplő lehetnék; talán még nincs késő. Ezúton ajánlom magam a leendő szövetségi kapitány nb. figyelmébe, újabb külföldön rendezendő labdarugó mérkőzések esetére, az alábbi indokok alapján:

Én sem tudok focizni, tehát az elért amszterdami színvonal biztosított: hihetőleg velem együtt sem jut tovább a magyar válogatott. Ha ez sem elég: futni sem tudok. Sőt: önök nevetni fognak, fejelni sem. Végül, de ezt már igazán aligha hiszik el, cselezni, ugrani, passzolni sem. Tulajdonképpen egyedül is reprezentálhatnám a csapatot. Bár étvágyam meghaladja az átlagosat és – fájdalom – absztinens sem vagyok, egy ember mégiscsak egy ember: alighanem kevesebb pénzébe kerülne ez szeretett országunknak.  No, jó, nem vagyok én azért olyan cinikus, mint ahogy kinézek. Azt még bevettem honunk szebb lelkű sporttudósítóitól, újságíróitól, s a - nem éppen ok nélkül – elkeseredett labdarugó-szakemberektől, hogy az amszterdami 8:1 kálvária volt, Mohács, sőt dráma. 

Annak idején, boldogult emlékezetű esztétika tanárunk hosszasan fejtegette szigorú elméletét, miszerint az intenzív érzelmi átélés lírává nemesíti a dolgokat; érteni vélem tehát a felhevült stílust. Jó, kálvária volt és dráma, döbbenetes és lesújtó, mi sem örültünk, s a meccs után a fiúk is bizonyára a szokásosnál hervadtabb képzelettel szerezték be a szerény külföldi ajándéktárgyakat, melyekkel családjukat szokták meglepni hazatérésüket követően.

Tragédia azonban szerintem nem történt.  Tizenegy peches állampolgár – országunk lakosságának aránylag törpe kisebbsége, még a cseréket beszámítva is – pontosan azt nyújtotta, amit készültsége, szerencséje, kondíciója, tehetsége, a sportág mai helyzete, az erőviszonyok s még néhány objektív tényező alapján nyújtania kellett. Volt már olyan, hogy nyertünk, az jólesett, volt olyan is, hogy kikaptunk, jó, ennyire még soha. Ha szabad jóslatokba bocsátkoznom: a következő évszázadok során hasonlóan változatos eredményekre számítok, mind a labdarúgásban, mind más vonatkozásokban. Amit tehetünk, mindössze annyi, hogy reménykedünk az arány javulásában, s az új, (jobb) illetékesek okulásában.

A tragédia szót viszont másra tartogassuk. (A diadal, a világraszóló siker kifejezést is, ha esetleg az újjászervezett csapat jövőre 1:0 arányban két vállra fekteti majd a mokány szomáliai kalózok középiskolai válogatottját). Végül is az évet (eddig) nemzetünk békében túlélte, növekedett a húsfogyasztás, a bevethető hivatásos katonák száma, többet utazunk külföldre (még mi is, nemcsak a klubcsapatok, kikapni), több tejet és sajtot fogyasztottunk, mint tavaly, született néhány nagyszerű magyar regény, s Budapestre is több holland kíváncsi, mint ahány az amszterdami stadionban megjelent, kiválóan teljesítettek vizes sportolóink,  szenzációs sebészi beavatkozásokról tudósított a sajtó, jó volt a búzatermés, és nekem a Dreher nyári terméke is bejött. Szóval némi nyugalomra inteném az ügyben érzelmileg érdekelteket.

Nem volt kellemes este, az igaz. Szerencsére (vagy sajnos?) az eddigi tapasztalatok alapján joggal bízhatunk e művészi jelzők, s a mögöttük feszülő izgatottság közeli csillapodásában. Gyorsan jövünk méregbe, de még gyorsabban találunk mentséget. Lesznek még itt blöffök, megalapozatlan nyilatkozatok, fals jósolgatások, beképzelt prognózisok is. Azt hiszem, fogunk mi még elbizakodni. Addig pedig – bár tudom, hogy az ajánlkozás, önreklám, magunk szobrának módszeres faragása nem mindig szül jó vért – be kell látnia minden pályatársnak, egyetlen életesélyemet, sorspillanatomat ragadtam üstökön: esetleg megszán a pályaedző.

Szalmási Nimród