Egészen a debreceni csontokig
Valami soha véget nem érő prolivircsaft (pesti megfelelőjére rezonálva vissza-visszatérő kép: Bilicsi Tivadar énekli, hogy ujjé, a Ligetben nagyszerű) helyszíneként kezelni, egy azonban elvitathatatlan, intézményei között minden korosztály megtalálja a kedvére valót. Persze elsősorban az aprónép; az élet az elvarázsolt kastéllyal meg az állatok etetésével kapcsolatos sztereotípiákkal kezdődik, apa, vegyél nekem törökmézet, hadd szopogassam és így tovább, perec és cirkusz, aztán amikor kamaszba fordul a természet, lehet bokrok közt bandázni, fejet rázni heavy metálra, szüzességet elveszíteni, úgy maradni: dekázni, tollasozni, tengózni, iskolától függően, vagy éppen turistaként vadul kattintgatni.
Nincs kivétel, megfordulhat itt, és meg is fordul a vékony és vastag szelet egyaránt: a gazdag a Vigadó széfjében őrzött párlatokat csodálhatja, a szegény fetrenghet a porban szakszervezeti majálison, gyereket pofozhat, a középosztály pedig méltán gondolhatja, hogy vasárnap délután a paradicsomba megy (dodzsemezik, megnézi a friss szaporulatot, és folyamatosan szörnyülködik az árakon), de belül, ha csak egy rövid időre is, mindegyikük Kis Valentinó akar lenni, tapsolni el temérdek forintot válogatott hülyeségekre. Lehet itt éretten összejönni újfent; megérkezni, ránézni, ijedten konstatálni, hogy mennyit öregedett tavaly óta, rádöbbenni, hogy akkor biztosan mi is, magunkban fogadást kötni, hogy ki nem lesz ott a jövő évi találkozón, a bukolikus végelgyengülés lesz-e gyorsabb, vagy az áremelkedésekből, elprivatizált lehetőségekből és felebarátaink gyógyíthatatlan hülyeségéből összemixelt stressz.
Lehet még virágot vinni sírra, vagy temetőnek még a környékére se menni; továbbá virágot küldeni vagy csak gondolni volt feleségnek, jelenlegi egyedülálló anyának, vagy virágot nem venni, gondolni se, legfeljebb ünnepélyesre hangszerelten anyázni. Később, mindenen túl, vénemberként persze már csak az ejtőzés marad, a mammogás meg a rigófütty, egészen addig, míg a Simonyi út felől érkező langyos, be nem vallottan benzingőzös fuvallatot fel nem váltja a halál akkorra már édesnek gondolt, ám mégis szájszagú lehelete, és a kör bezárul.
De hagyjuk félelmeinket, hagyjuk a sötét oldalt, a pitbullokat dresszírozó kanócagyúakat, cukrosbácsikat, leskelődőket vagy éppen azt a részeg hajléktalan asszonyt, aki csupán melegségre vágyott, és végigment rajta egy komplett éjjeli menedékhely. Megtisztulni; ez sokkal jobban hangzik.
Logikus hát, hogy fürdő is van a Nagyerdőn, méghozzá anyázósra hangszerelt, gimnazista éveinket visszaidéző, úszómedencével, open-air brűgölőkkel, meztelen napozóval, két éve otthagyott dinnyehéjjal vagy guanós gyalogsági aknákkal. De most nyár van, fátyolos, fülledt, őrjítően afrikai. Büdösnek, koszosnak érezzük magunkat váltás ingek és zuhanyterápiák közepette is, strandon, tóparton, egy vödör vízben fejjel lefelé, a telekszomszéd slagja alatt. Ilyenkor reménytelennek tűnik minden megváltó elgondolás, de aztán éppen ott, ahol nem is hinnénk, a Nagyerdőn megtörténhet a csoda. Egy olyan helyen, amelyről azért minden ismert, lesajnáló és lenyűgöző adat ellenére is két dolog ugrott be eddig: egyfelől a vízben sakkozók, mint híradóriport, a másik meg, hogy érettségire felkészülni csak itt érdemes. Tudjuk, inkább pusztulóban van, közel sem lett szebb az évek során, de mégis, leginkább azért mozdultam irányába, mert jó közel van hozzám, alig kell menni egy kicsit, és már ott is vagyok, ebben a melegben ezek komoly érvek. Induláskor persze húztam a szám, de most már csak tátom. Egy olyan helyre keveredtem, ahol a közönség ellenére is tökéletesen egyedül tudom érezni magam, ahol nem zavarnak az okoskodók és a tahók, ahol még a szar bor is megbocsátható. Fürdő. Mindenféle jelző nélkül, abban a csodálatos egyszerűségben, ami ezt a szavunkat olyan tisztává varázsolja, valójában ezt jelenti az erdei kaland. Az uszodás részen éppúgy, mint az öregecske, lepusztult belső medencéknél. Éreztem, hogy a víz csodákat művel, néha üt, néha simogat, túl a bőrön, az izmokon, szinte közvetlenül a csontoknál. És ami a legfontosabb: az a mocsok és rohadás, amit ez a nyár ragasztott rám, eltűnt. Csak néhány órára, de mégis.
Szalmási Nimród
