Betiltott gyász
Szállunk az őszbe, űzve szállunk, tragikus események, évfordulók állnak utunkba; megállást parancsolnak, s az emlékezés antik parancsát követve gondolunk a történtekre, s bízunk az isteni gondviselésben, hogy azok még egyszer nem fordulnak elő. Így vagyunk szeptember 14-gyel is. Tessék? Önök egy másik évfordulóra gondoltak? Sejtettük, lelkük rajta. Majd a megbízható, pontos és gondos utókor kideríti, mi is történt ama bizonyos reggelen az Egyesült Államokban. Ezúttal mi viszont 1954. szeptember 14-re gondolunk. Éppen 60 esztendeje, hogy az Orenburgtól 200 kilométerre fekvő Trockoje falu környékét atomtámadás érte. Nem, nem kitalált történetről van szó, csak az évtizedes elhallgatások, a szisztematikus agymosások, és persze a sírba vitt titkok máig ható következményeit nyögjük.
Ma már pontosan rekonstruálható, hogy egy TU2-es gép dobott le egy 40 kilotonnás bombát – háromszor volt nagyobb, mint a hirosimai – amely körülbelül 300 méter magasan robbant. A helyi lakosság természetesen mit sem tudott az ellene készülő gaztettről, mintahogyan a helyszínre szállított mintegy 5 ezer német hadifogoly sem (szerződések ide-oda, volt még belőlük bőven). Az évtizedes csöndet a Lityeraturnaja Gazeta törte meg 1999-ben, amely így számolt be a következményekről:
A robbanás következtében két kilométeres körzetben a növényzet, erdő, fű teljesen eltűnt (bár a keletkezett tüzet a légnyomás azonnal elfojtotta), az élet teljesen megszűnt; a hegy mögötti lejtőkön a pusztítás már sokkal kisebb volt. Az epicentrumtól számított másfél-két és 4 kilométer közötti körzetben az erdő, az avar sok helyen kigyulladt, az erdő tele volt ledőlt fákból alkotott torlaszokkal. Az állatok nagy része is életben maradt, de súlyos mérgezés következtében, amely süketséggel és vaksággal párosult, néhány nap múlva el kellett pusztulniuk.
Emberekről nem esett szó. Az „éles hadgyakorlatnak” elkeresztelt bűncselekménynek szemtanúja volt, az összes szovjet marsall, többszáz főnyi tábornok, a testvéri kommunista országok legmagasabb rangú katonái; Rákosi pártját és nem Magyarországot többek között Bata István honvédelmi minisztere képviselte.
A vendégek a robbanást egy 11 kilométerre levő magaslatról nézték végig védőszemüveggel. A légnyomás ereje a sapkákat és az állásponton felállított ismertető táblákat lesodorta, az állásponton kiépített fedezék 3 milliméteres plexiüvegből készült ablakát betörte.
Az események lefolyásáról, az iszonyatos pusztulásról a higgadt katonai elemzések elkészültek; több önálló hazai kiadvány és szakmai publikáció is olvasható e témában, de a HM levéltárában őrzött anyagokból még további részletek is feldolgozásra várnak. Annyi bizonyos, hogy a bomba ledobását tüzérségi tűz követte, majd páncélos erők és gépesített gyalogság támadása a korábban kiépített erős védőállások ellen, melyekben az „ellenséges fegyverzetet” és az ötezer német hadifoglyot elhelyezték. Sem ők, sem a környék lakossága nem sejtette, hogy mi vár rájuk; a 45 ezer főnyi támadó legénység talán gyaníthatott valamit, mert az ilyen esetekben egyébként rendkívül hatékony impregnált papír védőköpönyeget adtak az emberekre. A hitleri háborús bűnöket messze meghaladóan a Szovjetunió – a világtörténelemben először - a saját népére és területére mért atomcsapást!
A hadgyakorlat során és közvetlenül utána – ideértve a sugárfertőzött rákos betegeket, torzszülötteket és az elhallgattattak számát – a legóvatosabb becslések is mintegy 55 ezer ember vesztette életét; hivatalos kárfelmérés „természetesen” sohasem történt. A miérteket kár lenne kutatni, az elvtársak nyilvánvaló kíváncsisága lehetett a legfőbb mozgatórugó, pusztán csak érdeklődtek, milyen az atombomba közvetlen hatása az életre. Kötelező tehát az emlékezés ezen a napon, hagyjunk jelet az utókornak, már csak azért is, mert a „sírjukban is megátkozott gazok” eszmei örökösei még köztünk élnek.
Szamási Nimród
