A pedagógus meg a két cent kevert
Akkor hátha bent maradnak a hasonló mondatok... Az a legjobb tanács, amit adhatunk, hogy ne álljunk meg itt. Ha olyan korlátozottak az anyagi lehetőségeink, hogy nem tudunk, esetleg – olyan lelketlenül hazafiatlanok, hogy tisztességesen befizetett (na jó, levont) adónkon, járulékainkon és államosított magánnyugdíj-pénztári befizetéseinken felül – nem vagyunk hajlandók az államadósságot csökkentő alapba százezreket, milliókat befizetni, akkor se üljünk tétlenül. Vannak még lehetőségeink!
Holnaptól az orvosok – mivel a rezidens kort kinőve a pedagógusoknál még ők is jobban keresnek, kisstílű és méltatlan lenne párszáz forintos táblakréta nagyságrendben gondolkodni – vásárolják a kórházaknak a gumikesztyűket, fecskendőket, és ha valóban van bennük egy csepp nemzeti érzés, az olcsóbb, néhány ezer forintos műszereket is.
Bolti eladók kezdhetik pénztárgép-szalaggal, gyári munkások csavaralátéttel, csavarhúzóval, egyéb kütyükkel. Pékek vásárolják meg munkáltatójuk helyett a lisztet, fizessék a közüzemi díjakat. Igen, szeretetből, a saját fizetésükből. Köztisztviselők minimum a fénymásolópapírt, toner kazettát…
Nemrégiben Giró-Szász kormányszóvivő verte ki a biztosítékot, mondván, a pedagógusok örüljenek, hogy valaki a kikötőbe kormányozza a hajót, ne rendeljenek konyakot. A kormányszóvivő úr, ha csak egy kicsit is ismerné a mai magyar viszonyokat, az átlagember problémáit, tudná, hogy a pedagógusok egy korty kevertnek is örülnének, a konyak úri huncutság. Arról ezekben a körökben manapság kevesen mernek álmodozni.
Ráadásul él itt pár millió ember, nem csak pedagógusok, mindenféle korú, nemű, foglalkozású emberek, akik, ha bármit rendelnek, egyébként is magunknak fizetik a számlát. Akkor is, ha konyakot fogyasztanak, akkor is, ha étterembe mennek, vagy vécépapírt vásárolnak. Valószínűleg nehéz ezt ott fent megérteni. Nem tesznek alájuk szolgálati autót, amivel a rokonaikat is furikázhatják, nem fizetik az éttermi számláikat, lakhatásukat 300 négyzetméter per fő nagyságrendben, és főleg nem az adófizetők pénzéből.
Javaslom, hogy ennek analógiájára Hoffmann Rózsa a vidéki pedagógusokat kormány felé hajlítgató haknijaira induljon saját autójával, melybe tankoljon a saját fizetéséből, és ellátását is maga vállalja. Neki is van az elvégzett munkáért járó fizetése, amiből megteheti, ugyebár?
A pedagógust pedig hagyjuk, hadd tanítsa tisztességesen a gyerekeinket, készüljön az óráira, javítsa a dolgozatokat, kevés fizetését meg költse arra, amire ő akarja.
Szabó-Kovács Patrícia
