Elöl ül a masiniszta
Szomorú dolog, hogy a magyar vasút – baleseteket leszámítva – csak akkor kerül az érdeklődés középpontjába, ha sztrájkkal bénítja az országot vagy, amikor szárnyvonalak megszüntetése kerül napirendre. Máskor soha! Ha megszámlálnánk a médiaemlítést, kiderülne, hogy a kisvasutak, köztük a Zsuzsi, többször szerepelt a közvélemény előtt, mint az egész magyar vonatozás együttvéve. Szorosan mögöttük második lenne, Gaskó István a nagy magyar sztrájk mágus, aki azonban sok újat már nem tud mondani. Se az övéinek, se nekünk, így a sztrájkfenyegetés vagy annak beváltása amolyan évi műsorszám a közvélemény számára. Aztán időről időre felbukkan a vonalbezárások ügye és az így kiváltott politikusi és össznépi reakció. Most megint ennek az idejét éljük.
Hogy milyen fontos lesz ilyenkor a vasúti közlekedés, az nem kifejezhető, hiszen annyi politikus, polgármester, közéleti személyiség soha, de soha nem fordul meg az elárvult, lerobbant állomások környékén mint ilyenkor, amikor készül, de még nem végleges a „halállista” a megszüntetni, bezárni szándékozott vonalakról.
Bizony, bizony, ilyenkor egyszeriben fontos lesz olyan települések kötöttpályás kapcsolata, amik között alig vonatozik ember. Annak a néhánynak, aki mégis, a jó része vasutas és ingyen veszi igénybe a szolgáltatást, a vonal költsége ezzel szemben annyi, amennyi! A magyar vasutat pedig nemcsak a vezetőinek bére és végkielégítése, hanem „még az ág is húzza”. Mert a munkahely, munkahely, amit meg kell őrizni! Többek között azért, mert hova tud elhelyezkedni az állás nélkül maradó vasutas?
Az is meggondolandó, hogy a vasúti összeköttetést igenis állami szolgáltatásként, ha úgy tetszik szükséges lehetőségként kellene felfogni és nem azt számolgatni, hogy kifizetődik e ennek vagy annak a vonalnak a fenntartása vagy nem. Mert a parlamentet is rég be lehetett volna zárni, ha azt vennék alapul, hogy mikor hányan ülnek a padsorokban? És parlamentnek mégis lenni kell. Valahogy így van ez a vonatozással is.
Az megint más kérdés, hogy a monarchia vasútja, ami a 19-20. század fordulója környékén Európa egyik legfejlettebb hálózata volt, mára alig használhatóvá romlott, de eredetileg is magán viseli a magyaros „csalafintaságot”. Nevezetesen: vonalvezetése ilyen-olyan-amolyan érdekek szerint kanyargott és bizony a pálya sok helyen kilométerekkel megy el a falu mellett. Vagyis, aki busszal közlekedik ilyen helyeken, az a központban száll le, aki vonattal, az elé kimennek kocsival, bebuszozik a helyi járattal, kigyalogol az állomásra vagy begyalogol onnan. Aki nem hiszi, nézzen utána.
De ezzel együtt a kötöttpályás közlekedés örök! És most szegény idők is járnak. Ezért az államnak, de a településeknek és az utazóközönségnek is törődni kellene a vasúttal! Az állomásokkal, a szerelvényekkel, az állapotokkal. Nemcsak ott és akkor, ahol és amikor megszüntetés veszélye fenyeget.
Réti János
reti.janos@civishir.hu
