Népszámlálás román módra

Mindjárt Trianon után kiötlötték bugris román történészek, hogy a székelyek tulajdonképpen elmagyarosított ősrománok. S hogy ezt mennyire komolyan vették, azt az állampolitikai rangra emelt hamis mítoszok tömkelege is bizonyítja. A dákó-román eredetmítosztól kezdve az erdélyi magyar városok erőszakos elrománosításán át a népszámlálási csalafintaságokig mindent elkövettek, mégpedig hivatalos állami szinten, hogy az erdélyi őshonos magyarságot kiiktassák a román közéletből és a tudata is elhomályosuljon a magyar jelenlétnek.

A magyar iskolákból román tanintézetek lettek napok alatt; aki nem vallott hűségesküt a román hatalomnak, azt kitessékelték az országból. Így a monarchia állami hivatalnokai vagonlakók lettek, és tízezrével menekültek Magyarországra, hogy aztán a Keleti- és Nyugati-pályaudvarokon szerelvények sokaságainak foglalói legyenek évekig. Ha csak annyit mondunk, hogy a román főhatalom alatt nyomasztó volt a basáskodás és magyarellenesség, akkor nagyon óvatosan fogalmazunk. De emberi sorsokra lebontva, a román hatalom katasztrofális csapás volt az erdélyi magyarság kétmilliós lakóijára. Az egyházi nyilvántartásokban ugyanis mindig ez a bűvös kétmillió szám szerepelt. 1 millió150 ezer római katolikust, 800 ezer reformátust és 300 ezer unitáriust tartottak nyilván mindig is a történelmi egyháza. Ehhez még hozzájön sok ezer görög katolikus és evangélikus magyar is. Ezt csak úgy tudták kisebbíteni a román hatóságok, hogy különböző nyílt vagy rafinérozottan burkolt támadásokkal igyekeztek minél kevesebb magyart nyilvántartani.

Csak egy példa: a Székelyföldön gyakoriak voltak a Ráduly, Sorbán, Nyáguj és más hasonló, román hangzású nevek, amelyek viselői már színszékelyek voltak, nem is emlékeztek a névadó ősökre, de az ilyeneket mindig románnak anyakönyvezték. Visszarománosították őket – mondták kuncogó aljassággal. Aztán a moldvai csángósággal viselt román ortodox keresztes háborút ma már csaknem mindenki ismeri.

Ma sincs másképpen, egyre-másra hallani híreket arról, hogy ceruzával írnak be nemzetiségi hovatartozást, vagy kiradírozható golyóstollal. (Jól emlékszünk még a Ceau-rendszer egyik népszámlálására, akkor valóban mindenütt ceruzával írták be a nemzetiséget, azzal a nevetséges indokkal, hogy majd később tintával összesítik. Képzelhetjük azt az összesítést!) Hol van ilyenkor az Unió ellenőrzése? Vagy tán nem a rossz lelkiismeret miatt maradnak távol a belgák, franciák, spanyolok, angolok és mások, akiknek az elmúlt évtizedek során bőven jutott idejük hasonló csalafintaságokra. A vallonok a flamandokkal, a franciák a normandokkal, burgundokkal, németekkel, az angolok a wales-iekkel, írekkel, a spanyolok a baszkokkal és katalánokkal packáztak mindig, és igyekeztek homogenizálni a „nemzetet”.

Volt kitől tanulni a románoknak és gyakorlatilag nem is lehet lelkiismeret-furdalásuk semmiért, hiszen az Unióban ma sincs semmilyen nemzetiségvédelmi okmány érvényben. Tudjuk, hogy az elmúlt két évtizedben magyarok százezrei hagyták el Erdélyt, és nem csak Magyarország, hanem Európa nyugati térségének minden állama mondhatja ma, hogy van erdélyi magyar kisebbsége. De még maradt jó másfél millió, aki legalább megteremtheti a székely autonómiát és szerte Erdélyben a személyi magyar autonómiát.

Legfontosabb a Székelyföld autonómiája lenne, ami olyan vonzerőt gyakorolna az erdélyi magyarság számára, hogy sorsa is egyszerre jobbra fordulna. Tehát most minden erővel azon kell lenünk, hogy Székelyföld elnyerje területi, kulturális, gazdasági és közigazgatási autonómiáját, hasonlóan Katalóniához, a Baszkföldhöz, a finnországi svédekhez, Dél-Tirolhoz és, miért ne, Koszovóhoz. Felgyorsulhat a követelés folyamata is, hiszen bejegyezték pártként az Erdélyi Magyar Nemzeti Pártot, ami szövetségben a Székely Nemzeti Tanáccsal és a Magyar Polgári Párttal megvívhatja győzelemmel kecsegtető harcát a román hivatalossággal.

Bereczki Károly