Magyar gyász októberben

Máig sem fakult a kép 1958-ban éppen tízéves voltam és örömmel lapozgattam a Napsugár nevű kolozsvári gyermeklap második számát. Akkor ezt a lapszámot még Kányádi Sándor és Bajor Andor szerkesztették, két olyan csillaga az erdélyi magyar irodalom egének, amelyek Kárpát-medence szerte ragyognak minden magyar gyermek ablakába. Azt, a Napsugár második számát az aradi tizenhárom vértanú emlékének szentelték. A címlapon a mankóra támaszkodó Damjanich képe volt. Máig süt az emléke. Akkor még lehetett Romániában is megemlékezni az aradi gyászról, a magyar szabadságharc dicső hőstetteiről. Akkor még az is magától értetődő volt, hogy az erdőszentgyörgyi iskolában is megemlékeztünk a tizenhárom tábornok vértanúságáról. (Akkor még a Magyar Autonóm Tartományban éltünk és természetes volt, hogy tiszteljük hagyományainkat). Ma is emlékszem, hogy egy ilyen ünnepen én szavaltam Petőfi szabadságos versét. Édesanyám könnyes szemét sem felejtem, amikor október 6-án este ültünk a rádió mellett és a Kossuth adó műsorában a tábornokok utolsó éjszakájáról sugároztak egy fájdalmas előadást.

1970-ben kerültem Aradra, újságíró pályám első állomására. Első dolgom volt fölkeresni a vesztőhelyen állított emlékművet. Akkor körös-körül benőtte a gaz, libafalkák legelésztek a környékén és a pusztulás olyan fájdalmasan mart belém, hogy sírtam ott, az emlékmű talapzatán.

Aztán, lelkembe bújt sértettséggel siettem vissza az akkori magyar nyelvű napilap szerkesztőségébe, ahol gyújtó hangú pamfletben akartam felelősségre vonni az aradi városgazdákat. Október 6. előestéjén voltunk akkor. Főnököm, a „Góré”, áldott emlékű Mózer Pityu, a művelődési rovat akkori vezetője nyomban lehűtötte lelkesedésemet, mondván, hogy „már nem lehet az ilyesmikről írogatni, kisfiam!” – Inkább írjál a Vagongyár fiatal magyar és román munkásairól, akik kimentették az árvíz elől a munkagépeket! Akkor tanultam meg először, hogy magyar létemre nyelni kell, ha igazam van. Ha már Romániához csatolták Erdélyt és a fejedelemség idején hozzá csatlakozott magyar országrészeket, amiket ma Partiumnak nevezünk, Nagyváraddal az élen.( Tanítják ma valamelyik Kárpát-medencei iskolában, hogy Kossuth és kormánya, a Debrecenbe menekülés után Nagyváradon rendeztette be a fegyvergyárat, ahol azokat a lövő szerszámokat gyártották, amelyekkel 1849 tavaszán Bécsig kergette Görgey a gaz
labancokat?!)

A múlt század 70-es éveiben az aradi vesztőhely felé vezető utat már szekusok vizslatták, mégis minden október 6-án friss virág volt
az emlékmű talapzatán. Akkor már be sem engedtek az aradi várba, hogy megnézhessük az árkádok alatt heverő, széttöredezett Szabadság emlékmű darabjait. Azok mellett közömbös román őrkatonák sétálgattak. Legfönnebb cigarettahamut szórtak az emlékmű darabjaira. Sovány vigasz, hogy mára már ismét áll Zala György nagyszerű Szabadság-szobra, legalább van mit megalázni az újabbkori román sovéneknek.

Friss virág viszont mindig volt a vesztőhelyi emlékműnél, hiába vizslatták az utat a szekusok. Felejthetetlen emlékű Kovách Géza barátom és egyenes léptékre oktató tanítóm mondotta ilyenkor: - Na, kik vitték a virágot? Találd ki, te marha! Ugyan kik vihették? (Kovách Géza tanár, a magyar művelődéstörténet egyik legeredetibb egyénisége, több helytörténeti könyv szerzője, drága egykori barátom, doktorált történész és életművész ma már a Parnasszusról nézi röhögő szemével, hogy alakját féldombormű őrzi az egykori aradi magyar gimnázium falán).

Damjanich szerb volt, Knézich horvát, Pöltenberg osztrák, Leiningen Westerburg-Károly német arisztokrata, Lázár Vilmos örmény, Láhner György magyar sváb, egy kezünkön megszámolhatjuk, hogy hány volt magyar a tizenháromból. Bocsánat, a tizennégyből, mert Kazinczy Károlyt is kivégezte Haynau pribékhada egy hét múlva. Bemnek Petőfi tolmácsolt. Akkor és ott mindegy volt, hogy ki milyen származású, csak a magyar ügyért szálljon síkra. És síkra szálltak a mártíriumban is. Örök magyar mementó vértanúságuk, az esküjüket meg nem szegő tábornokok veszte. Egyben a magyar szabadság szépségének is örök emléke.

Bereczki Károly