A kötelet is mi hozzuk?

A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkárai idén fejenként ötvenezer forintot vettek fel folyószámlaköltség-térítésként, vagyis azért, hogy fenntartsanak egy bankszámlát, amire át lehet utalni közel egymilliós havi fizetésüket – írja szerda kora délutáni hírében az Index.hu. Más tárcáknál is van ilyen juttatás, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumnál és a Miniszterelnökségnél fejenként évi 1000 forintot osztottak erre a célra. Orbán Viktor is kapott, de ő csak 1000 forintot. Tökéletesen méltányolható magatartás ez: az urak a mi adóforintjainkból élnek, mi fizetjük őket, tehát magától értetődő, hogy arról is nekünk, adófizető magyar polgároknak kell gondoskodnunk, hogy eljuttassuk hozzájuk azt a javadalmazást, amit megszavaztak maguknak. A mi felhatalmazásunkkal, ugyebár, ezzel nincsen semmi probléma.

Mert a probléma nem ezzel van, nem a javadalmazással, és nem is a felhatalmazással, hanem azzal a pofátlan filléreskedéssel, amikor az ember azért alkudja le a támogatásként negyed áron kapott cipő árának a felét, mert van rajta egy koszpötty, amit majd utóbb ki kell pucolni. A legfőbb gond ugyanis az egésszel az, az önmagát nemzetgazdaságinak nevező minisztérium az elmúlt nagyjából másfél év alatt jószerint csak és kizárólag kárt és presztízsveszteséget okozott ennek az országnak, és ebben a helyzetben talán nem lenne baj, ha az urak legalább megpróbálnának tényleg úriemberként viselkedni.

Ötvenezer forint – ennyiről van szó. Fillérek, az államháztartás ezermilliárdjaihoz képest mindenképp. Igen, valóban. Ki nem szar le ma a költségvetésben ötvenezer forintot? Ám itt ennél sokkal többről van szó! Szimbólumról, ami azt jelzi, hogy azok az emberek, akikbe a hitünket vetettük, mégsem teljesítették az általunk reájuk rótt feladatot, és amikor egyértelműen kiderült, hogy ebben a kuplerájban nem a bútort kell lecserélni, akkor ők csak még veszettebbül kezdtek kapaszkodni az íróasztaluk szélébe. Nos, ezek az emberek a puszta létüknél többet fizettetnek velünk továbbra is: a létük általunk fizetett költségeinek a költségeit is.

Tényleg buznyákokról van szó, nem vitás. Pitiánerség. Valahogy mégis egy réges-régi vicc jutott eszembe, a hetvenes évekből:

Egy bukaresti üzemben röpgyűlést hirdetnek. A vállalatvezető ismerteti a pillanatnyi nehézségeket, melyeken egyszerű munkaidő-hosszabbítással túl lehet jutni, így bejelenti:
– Ezentúl kötelező a napi 12 óra munka, változatlan fizetés mellett. Van-e valakinek kérdése, megjegyzése?
Döbbent csend: az ülést berekesztik.
Egy hónap múlva újra összetoborozzák a munkásokat, és most azt közlik velük, hogy az erőfeszítések nem bizonyultak elegendőknek, így a munkaidő marad, de a fizetések felét visszatartják. Néma csend. A tömeg szétoszlik. Újabb hónap elteltével bejelentik, hogy az üzemben szabotázs nyomait észlelték, ezért a következő alkalommal nyilvános akasztás lesz.
Egy hang:
– Tessék mondani, akkor majd a kötelet is mi hozzuk…?

Horváth Árpád