Eurovízió

Nem kenyerem a könnyűzene, semmilyen formában. Valahogyan kimaradt kamasz koromban és nem igyekeztem bepótolni. Feltehetően az lehet az oka, hogy gyerekkoromban zenésznek készültem és a fülemben nem ritmizált a könnyű muzsika. Bár táncoltam én twistet és szambát és tangót is a szép nem képviselőivel, de ennél többre már nem futotta. Úgy látszik, hogy az öregedés ezt is magával hozta, mert most, az Euroviziós dalfesztivál tévéközvetítését végignéztem és drukkoltam mi Wolf Katikánknak. Sikerült is neki bejutni a döntőbe, s ma már dúdolom is dalát lelkesen. Azért az már mégiscsak kunszt, hogy egy magyar kislány pódium közelbe kerül egy európai dalversenyen. Na jó-jó, tudom, hogy már évek óta az Unió tagjai közé tartozunk, ráadásul most mi vagyunk a tisztes elnökök is, de azért bennem még most is fungál a kétely: megérte vajon a réven, vagy több veszett a vámon.

Most, ezekben a hónapokban, mikor ide csődítettük Európa honatyáit és Gödöllőn tisztességesen meg is etettük és itattuk őket, nagy az eufória. És a mi honatyáink nem győzik mondogatni, hogy elkerültük azt az adósságcsapdát, amibe beleesett szegény Görögország, Portugália és Íroszág,de még Izlandon is hullámokat vert. De kérdem én, ha volna ismét tengerünk (egyszerre három ugyebár) és olyan parádés turisztikai szolgáltató iparunk, mint Görögországnak, vagy Portugáliának, akkor is fenyegetne az adósságcsapda? Meg a korrupció, meg a vadkapitalizmus minden förmedvénye, amit a bankok félelmetes szaporodása kelt bennem. Mondta is egy alkalmi jósom a tenyeremből, hogy bankigazgató leszek. Elég lenne nekem a portási állás is, nyugtattam meg és továbbálltam.

Egy szó mint száz, én nem bízom a jelenlegi Európai Unióban. Főleg mióta a liberálisok tüze (itthonról is táplált hevességgel) rázúdult Orbán Viktorra, és kutyát-macskát ráhordtak a jelenlegi kormányra. Azt eddig is tudtam, hogy ha valaki népnemzeti húrokat penget, az azonnal fasiszta, horthista söpredék a nem magyarok szemében. Hogy ezek a nem magyarok időként kormányt is alakítanak Magyarországon, az ismét csak a Kárpát-medence baljós sorsának tudható be. S mikor végre egy olyan kormány születik, ami felvállalja a nemzeti egységet, akkor harsan a dobszó: a kormány politikája nem mentes a szélsőséges nézetektől. És most finoman fogalmaztam meg az ellenzéki padsorokból áramló vádaskodásokat. Nincs egyetlen olyan kormánydöntés sem, ami ellen ne zúdulnának fel politikusi hévvel az ellenzéki honatyák. Talán az egyetlen eset, amikor boldogan együtt szavaztak a kormánypártiakkal a büntetőtörvénykönyv módosítása volt, ami nyilván a Magyar Gárda vagy jogutódja, a Szebb Jövő Polgárőr Egyesület ellen irányult. Hiszen ők parádézgatnak fekete egyenruhákban. Na mármost, ha valaki nem rendőr és katona, tiltott egyenruhában parádézik és ezzel etnikai félelmeket kelt, akkor irány a dutyi!

A Jobbik persze nem szavazta meg, de a szoclibek annál inkább, hiszen ők voltak azok, akik a Magyar Gárdát lefasisztázták, nyilas bandának nevezték őket minduntalan. Mai napig felhányják Vona Gábornak, hogy az országgyűlési képviselői esküt gárdás mellényben tette le. No hiszen abban tette le, amiben jónak látta, ha már honatyának választotta a magyar nép. Az a baj, hogy még a szocikból is beválasztottak a parlamentbe jónéhányat és az egykori liberális szadesz néhány korifeusa is bebújt az LMP zöld köpenyébe. Tény, hogy közéletünk egészséges működésének legnagyobb akadályozói, és üdvös volna a magyar politika felfrissítése azáltal, hogy a történelmi süllyesztőbe dönti őket. Sok millió magyar kívánalma ez, unió ide vagy oda. Mondtam már, hogy nem bízom az Európai Unióban. Addig, amíg meg nem beszélik nyilvánosan a székely autonómia ügyét, és ettől teszik függővé Románia schengeni csatlakozását. S akkor majd remélem, hogy az újabb európai dalos találkozón székely lányok is énekelnek Wolf Kati mellett.

Bereczki Károly