Kóka, a biciklista

Mostanában kezdem csípni Kóka János bukott politikust, akiről egyébként azt sem tudom, hogy teljesen önálló személy-e – TB-kártyával, adószámmal, szexuális élettel –, vagy netán egy elfuserált Gyurcsány-klón. Mielőtt sokan megszakítanák velem a kapcsolatot, és ennek jeléül a barátaim lefújnák a péntek esti sörpartit, anyósom pedig visszatenné a fagyóba a hortobágyi palacsintának valót, nyomatékosan közlöm, hogy a Kóka János iránt érzett szimpátiám nem ideológiai jellegű, hanem „sportszakmai”. Én én vagyok, ő állami megrendelésekből meggazdagodott kapitalista, de közös bennünk, hogy a városi biciklizés megszállottjainak valljuk magunkat. Tetszik nekem, hogy próbálna szerencsétlen egy értelmes közéleti vitát feldobni, csak sajnos ő és az általa képviselt politikai gittegylet már annyi értelmetlen közéleti vitát gerjesztett az elmúlt esztendőkben, hogy mára az általános hitelvesztésükről szigorlatozni kellene politológus szakon. Annyira jelentéktelenek, hogy még a kutya is melléjük harapna.

Egyébként arról van szó, hogy Kóka János, a gyakorlatilag már nem létező SZDSZ frakcióvezetője egy olyan összefogást sürget, amire valóban nagy szüksége lenne e honnak. A pártja által pontosan egy éve benyújtott kerékpáros határozatot sajnos körberöhögi a parlamenti többség, a nép, a sajtó pedig még tudomást sem vesz róla, mert immár jobbos és balos – árkon innen és túl – vélekedik úgy, hogy a szabadmadarak parlamenti képviseletének a megszűnése optimizmusra ad okot a jövőt illetően, és ezen tulajdonképpen nincs is mit vitatni.

A magyarországi kerékpáros kultúra terjedésének tehát egyik gátja éppen maga Kóka János, mert áldásos tevékenysége után senki nem akar ebben az országban mellé szegődni, vele mutatkozni, és ebből a szempontból megértem a többi párt országgyűlési képviselőit. Mindenkinek megvan az oka, hogy miért kerülje, nekem speciel a pénteki esti sörözés és a hortobágyi palacsinta nyújtotta élvezet. Kóka Jánost én azért tisztelem, hogy még ezekben a zord időkben is képes a kerékpárosok szent ügyéért harcolni. Bizonyára akadnának bokros teendői, mert mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy mentelmi jog nélkül az élet kiszámíthatatlan és olykor kegyetlen, nem is beszélve arról, hogy állami megrendelések híján némiképp nehezebb boldogulni a kapitalista piacon.

Így aztán várni kell a következő parlamenti ciklusra, hogy „patkósék” felismerjék végre a kerékpározás jelentőségét, illetve ha már felismerték, akkor tudomásul vegyék, és tegyenek az ügy érdekében valamit, megelőzendő egy polgárháborút a járda birtoklásáért. Mert a bringázás bizony hódít, és aki ezt nem veszi észre, az helikopterrel közlekedik, vagy egy végtelenül toleráns és önzetlen gyalogos. Tény, hogy már a válság előtt is több új kétkerekű talált gazdára egy esztendőben, mint autó, de benzinkút még mindig több épül, mint bicikliút, így a bringások jobb híján a gyalogosokat rémisztgetik a járdán, amiért utólag és jó előre bocsánatot kérek minden debreceni biciklista nevében.

A másik igazság: Debrecenben nem azért van dugó, mert Kósa Lajos néhány utcából kitiltotta az autókat, hanem azért, mert az én Vág utcai szomszédom (is) kocsival jár dolgozni az 1,4 kilométerre lévő belvárosi munkahelyére, és nem biciklivel, pedig van biciklitárolója. Na, ez nem Kóka János bűne!

Cs. Bereczki Attila
bereczki.attila@civishir.hu