Nyirő József hazatérése
Soha szebb örömhír húsvét tájékán: Budapestre hozták Madridból Nyirő József hamvait, s majd Székelyudvarhelyen helyezik örök nyugalomra. A katolikus temetőben nyugszanak majd földi maradványai a nagy székely írónak. Kortársa és nagy riválisa, Tamási Áron is kalandos úton érkezett Farkaslakára, kicsit székelyes humorral. Farkaslakát ugyanis Lupeninek nevezik románul, s ezért a koporsót először a Zsil-völgyi bányavárosba, Lupényba szállították. A jámbor román vasutasok nem tudták, hogy van egy másik Lupeni is a román térképen.
Nyirő József nagyobb kanyarodóval érkezik most haza. 1953-ban bekövetkezett halála után 60 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre anyaföldbe térjen örök nyugalomra. Ez a 60 év a nagy megpróbáltatások, a kommunizmus diadala és bukása, a buktatókkal spékelt rendszerváltás évtizedeit juttatja eszünkbe, és jó, hogy Nyirőt már nem érhette agyonhallgatás és egyéb komcsi bíráskodás. Neve és művei persze nem jelenhettek meg a kommunista érában, a románok még le is fasisztázták olykor-olykor.(Leánya, Réka sokáig tanított Balánbányán. Egyszer, még a 70-es évek elején hosszasan beszélgettem vele, akkor mondotta, hogy apja Udvarhelyt szerette nagyon, lakott is ott évekig, házára még Szász Jenő polgármestersége idején tettünk emléktáblát, s már akkor megfogalmazódott az igény, haza kellene hozni Nyirő maradványait Udvarhelyre. Csak akkor még se pénz, se posztó nem volt).
Ezúttal a magyar állam vállalta a költségeket, Ferihegyre való érkezéskor valóságos ünnepélyt rendeztek. Még az átkosban is Nyirő-művet forgatni, tüntetésnek számított; beépült az ellenzéki magatartás megnyilvánulásai közé, akárcsak Márai és Bibó olvasása. Mára, a székelyföldi kiadóknak is hála, sorra megjelentek a Nyirő-remekek: a Jézusfaragó ember, a Sibói bölény, a Madéfalvi veszedelem,az Isten igájában, a Kopjafák és legszebb könyve, a máig zamatával, ízével boldogító Úz Bence. Ez utóbbiban mintha magát is megfogalmazta volna Nyirő. Kalandos természete, székely humora mind benne van, akárcsak a román hatalommal örökkön hadilábon álló székely furfang és okoskodás is.
Nyirő méltó társa Tamásinak az emlékezet hullámhosszán és az irodalmi panoptikumban. Nem nagyobb és nem kisebb írói vénája volt, csak más, olykor mélyebb, tragikusabb, máskor meg pajkosabb, életvidámabb. Mikor még nevének kiejtése is börtönnel fenyegetett, Tamási Áron méltó emléket állított neki a Vadrózsa ága című visszaemlékezésében. Egykoron együtt laktak Nyirővel Kolozsváron; József idősebb volt, már befutott író, Áronka még csak próbálgatta saskörmeit. Esténkét Nyirő olvastatta Áronnal a Mahabharátát, mert szerinte az íróvá válás fontos kelléke volt. A Vadrózsából tudjuk azt is, hogy József már házasként időnként felöntött a garatra, s egy alkalommal éppen Tamásival tértek haza, miután Nyirőnek valami gáláns kalandja volt egy pesti színésznővel. A ház asszonya patáliát csapott, mire József vészjósló tekintettel mondta. – Gyerekek, ha most jól viselitek magatokat, apátok megiszik egy liter bort! Aztán elborulva mondta Tamásinak: – Mindjárt főbe lövöm magam, és utána kiirtom az egész családot. Tamási enyhe iróniával korrigálta: – Fordítva Jóskám, először a családot irtsad ki, s csak azután magadat!
Ez az évődő hangnem jellemezte kettejük kapcsolatát, s ha a rosszindulatú kritika el is távolította őket egymástól, mindketten nagy szeretettel emlékeztek meg egymásról, hiszen ők a székelyek legnagyobb írói voltak, s a tankönyvekben is immáron együtt szerepelnek. Székelyudvarhelyi sírja feltehetően zarándokútja lesz a székely ifjúságnak és mindenkinek, akinek szívéhez nőttek a Nyirő-hősök.
Bereczki Károly
