Ki gyermekét hagyja
Az lesz nehéz. Nehezebb, mint megtervezni a legnéptelenebb útvonalat, amin el lehet vinni egy többnyire hangos újszülöttet a kórház elé, s betenni üvegfalak ölelésébe, karok helyett. Nehezebb, mint az első lépést megtenni hátra, arccal még felé. Mondani remegve, hogy, ha tudsz, bocsáss meg. Majd eltakarítani a szennyet, amiért más évek óta imádkozik, amit más a két ajkával törölne fel a hideg kőről. Lesni, alábbhagy-e már a vérzés, reménykedni, begyullad a mell a tömény tejtől, vagy ott marad a méhben egy darabka valami, ami nem oda való, és a láz hoz gyors enyhülést, fehér rózsát, műanyag krizantémot, koporsót.
Nem tudni, milyen nők. Jól nevelt lányok, akikről a durva betonon rángatták le a nadrágot novemberi estén, aztán nem szóltak róla, mert nem szólhattak? Rettegő asszonyok, akiknek „ugyanilyenből” követelőzik otthon már négy nagyobb? Hitehagyott apácák? Felelőtlen állatok? Megeshet. Hogyhogy megeshet? Nem lehet megesni csak úgy. (Egyetlen szűznek ugyan sikerült, de azon a témán áldás volt). Senki nem esett még teherbe a strandon egy arra tempózó férfi látványától. A klubban egy lassú Aerosmith-től. De még öt fél vodkától sem gömbölyödik ki senki hasa. Miféle nyelv a magyar? Megesett. Úgy maradt. Hogy? Legfeljebb hülyén maradt. Mert ha nem telik józan észre, óvszerre, fogamzásgátlóra, pelenkára, villanyszámlára, esetleg üljön be tüszőrepedés idején minden nő a kályha mellé, és olvasson könyvet, Blikket, nézzen Miami helyszínelőket, de ne feküdjön be az ágyba.
A nem kívánt terhesség legnagyobb átka a teherbe esni nem kívánt nő számára, hogy abból általában gyerek lesz. Mert a 12. hét már régen letelt, törvényileg tilos a parányit (akinek egyébként már mindene megvan, kifejlett, csak nőnie kell) speciális szívószállal darabokra szaggatni, hogy aztán az angyalok seregében a titkos elit alakulat vérfoltos uniformisát öltse magára. Azok a babák megszületnek valahol. És lesz velük valami. Rossz esetben a kukában végzik, még rosszabb esetben egy olyan családban, ahol naponta a tudtára adják, hogy utálják. A szeretetlenségnél a halál is jobb.
Az inkubátorban hagyott kicsik édesanyját mégsem kellene kivégezni. (Legalább is nem lassan, mert úgy jobban fáj). Bennük legalább volt egy halvány valóságérzet arról, hogy nem a kutya fialt, aminek kölykét majd felneveli az utca. Vagy a szomszéd. Ezek a gyerekek százszoros figyelmet, szeretetet kapnak bármelyik kórházban. Aztán higgyük azt – mert attól jobban alszunk – , egy normális emberpár majd örökbe fogadja, akik ugyan elvárják, hogy apának és anyának szólítsa őket, de cserébe nem mesélik el neki, hogy miként kezdődött az élete. Megkímélik attól, hogy tudja, hogy elhiggye, őt nem szerették.
A nő pedig, aki néhány órán át volt csak anya, bízik benne, az idő majd összeölti szétszakad szívét. Ha marad cérna, a lába közével is tegye ugyanezt. És a szájával, hogy a nyomorúságos életében, ami még neki adatik, soha többé ne mondhassa, hogy szeret. Mert nem volna igaz.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
