Hát ezért nem lesz testvéred!
Kamaszként pontosan nulla utódot akartam, mert a kisebb testvéreim felzabálták az összes süteményt előlem, összefirkálták a könyveimet és leégettek a fiúk előtt, amiknek súlya összeadódott, és bőven elégnek bizonyult a gyerekutálathoz. Ehhez képest fiatal felnőttként hirtelen tört rám a mennyiségi változás iránti vágy: négy gyereket terveztem, viszont ez a szám 26 és 30 éves korom között minden évben csökket eggyel úgy, hogy menet közben egyetlen csecsemő sem volt körülöttem elrettentésként. Nem tudom, más miért adja alább a klasszikus kettőnél – mert idejében vissza akar találni a munkájához, nincs segítsége, seggfej a férje, vagy gyűlöli a pelenka szagát a csirkemájas sütőtök után – én azért vontam gyököt az álmaimból, mert elkezdtem benne élni a való világban, ahol anyám és apám már nem támogat, nem bástyáz jótékonyan körbe az iskola, az ösztöndíj, a diákigazolvány, az ilyen-olyan kedvezmény, az állam pedig nem hogy támogatna, ott nehezíti meg a fészekrakást, ahol lehet.
Hiába dolgoztunk rendesen (tiszta haszon-mintaállampolgár módjára adóztunk, ellenben nem betegeskedtünk és fogyasztottunk), párban való önálló boldogulásunk kezdete azzal a boldogtalan felsimeréssel vette kezdetét, hogy semmink sincs. És a változásai ellenére politikailag ugyanolyan évek során a semmihez Orbán és Gyurcsány (az időbeli csúszástól eltekintve is) nagy egyetértésben hozzátették a további semmit.
Nem vártam, dehogy vártam, hogy az akkori 28 négyzetméteres albérletünk elé lerakjanak akár egy forgalomból kivont Trabantot, tíz köbméter bükkfát, két kiló paradicsomot, egy rajzszöget, de az nem lett volna rossz, ha érezzük, hogy egy nemzetnek fontosak a hagyományos elvek mentén (nő-férfi), családjogilag felülmúlhatatlan keretek között (házasság) egyesülő, aktívan kereső, egészséges, továbbra is Magyarországon élni akaró, gyerekeket tervező tagjai. Ehelyett hittételből áll ki az életünk: minden kormány úgy tesz hitet a jövő nemzedéke mellett (abból szavazó lesz, adóforint!), hogy a jelen nemzedékéről nagyvonalúan megfeledkezik, és ha erre valaki netán emlékeztetni meri, még hátrafordul, letolja a gatyáját és rájuk is szarik.
Csoda, hogy anélkül nem érzem át a nyugdíjasok problémáját, hogy elnézést kérnék? Nem érzem át. Mert nem érdekel. Ha letudták, amit le kellett, fizessék ki őket (amit eddig kiloptak a rendszerből, vagy amiből akarják), aztán hagyják őket pihenni. Az érdekel, hogy lehet-e még testvére a gyerekemnek vagy nem. Jelen állás szerint nem lehet. Bár szinte egyedülálló a hazai anyatámogatási rendszer (három évig otthon lehet lenni, tiszta luxus), egyáltalán nem működik. Nem éri meg alkalmazni egy gyerekest se részmunkaidőben, se sehogy. Azt harsogják, menjen, sőt igyekezzen vissza dolgozni, ha van hova, de bölcsődei hely az nincs, segítség nincs. Az is kérdés, a nagymamáknak, a napközinek szülünk-e gyereket.
Kiver a víz attól, hogy ahol egy gyerek van, ott kettő is elfér, jut egy tál étel, meg elhordják egymás cipőjét, régen a szántóföld szélére, a fölbe beásva is felnőttek, hej; bla-bla. Hát nem! Nem az a korszak van, amikor kiutalták a szolgálati lakásokat, három generáció élt együtt, 50 fillér volt egy gombóc fagyi és 45 egy liter benzin. Nem fér el! Mindaddig sok (első) gyerek meg sem születik és késnek a testvérek, amíg nem elég annak a vágya, öröme, elhatározása, hogy gyermeket akarunk. Addig magunkra vagyunk hagyva.
Központosított népesedési kontrollnak is nevezhetnénk. Kínában biztosan ráugranának a modellre.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
