A debreceni naggyonkínos
A leghasznavehetőbb tanács, amit mostanában egy debreceninek adni lehet: öltözzön fel rendesen, ha kiteszi a lábát a küszöbön, mert elég ijesztő szelek fújnak. Pedig a belseje a városnak ilyenkor a legmegkapóbb. Ki tudja, talán az égők ezrei teszik a csodát, ez a minden szempontból nagy templom (azzal, hogy jöhet bárki, lehet bármi, soha nem megy sehova) vagy a gyerekek, ahogy találgatják, milyen állatra hasonlít leginkább a Kossuth téri fenyőre visszaakasztott, tavalyelőtt előttről itt maradt habszivacs hóember.
Evez az ember a vízszintesen hulló hóban, nézi a többit, és némán bólint, milyen méltósággal nem vásárolnak a nyilvánvalóan adventi hagyományokat idéző retro hamburgerből és a kürtős kalácsból ötszázért. A java régen elengedte a vágyait – semmit sem áhít azon túl, amije van. (Ezekkel az emberekkel nem nehéz azonosulni). Ha viszont azt látja, ezt a szent kicsinységet is elkezdik kóstolgatni, a sebes falairól is harsány kárörömmel kaparja valaki tovább a kőport, hát akkor ez a papíron vagyontalan, javaiban mégis dús sokaság fegyvert ragad. A sajátját.
A Zenedéről van szó. Debrecen egyik legforgalmasabb helyén olyan épület áll, hogy belebódul az ember a szégyenbe. A város, a kultúra, a jövő nemzedéke iránt elkötelezett tudja, nem azon múlik, milyen az ott folyó oktatás színvonala, hogy sárga-e a drivit vagy drapp, hogy van-e új ablakpárkány vagy nincs, mégiscsak szúrja a szemet, hogy az átellenben lévő kocsma és egykori turkáló már évekkel ezelőtt kapott új vakolatot, míves cégért, ez a szimbolikus intézmény viszont valami bődületeset vétett, hogy sosincs rá keret. Ha volt is, azóta eltűnt. A város azzal az áporodott politikai szájszagával – ha szándéka, ha nem – e meg nem lépett lépéssel azt üzeni: a Zenede nem fontos. Nem fontos. Nem fontos. Mint valami ki nem fizetett utcanő átka, ez a két szó mindaddig fog dörömböli az ott tanulók, a gyerekét oda járató szülők és ott dolgozók fülében, amíg nem történik valami. Nem kell félni: addig is tanulni és dolgozni fognak – az idők során magabiztos rutinra tettek szert abban, hogy a valóság elviseléséhez mennyi kell. Nem sok: az ember tegye a dolgát.
Teszik is. S mivel nem a vakolókanálhoz értenek, hanem a hanghoz, a hangszerhez, ahhoz nyúlnak. Koncertsorozattal kalapoznak pénzt az épület felújításához. Ami most, főleg, hogy Kodály Zoltán özvegye is melléjük állt – aki ugye egy kicsit nagyobb név, mint bármelyik bizottsági szájtátó – ennek a városkának (úgy halljuk) meglehetősen kínos. Hát lehet is!
És lesz még kínosabb is! Amikor ezek az emberek szavazni mennek. Majd akkor. Pedig bizonyára nem lenne túl nagy művészet, ha leesne innen-onnan, építkezésekről, beruházásokról egy kis maradék ez-az (festék, malter, munkaerő) a renováláshoz. Ahogy vélhetően leesik máshova is.
Ezt még számon se kérnénk. Sőt! Megénekelnénk.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
