Özvegyi fátyol

A hétvége egyik drámainak szánt története azé a fiatal feleségé, aki halott férjétől szeretne gyereket. A pár már eleve úgy házasodott össze, hogy a férfi rákbeteg volt, kemoterápiák és sok-sok szenvedés kísérte életüket. Ehhez még hozzájött az, hogy a nő természetes úton nem tudott teherbe esni, maradt tehát számukra az egyedüli lehetőség, a lombikbébi-program. Idáig nem lenne a sztori különösebben különleges, de mivel a fiatal férfi végül meghalt, a jog megint új helyzet előtt találta magát. Állítólag erre még nem is volt talán példa: mihez kezdhet az özvegyen maradt nő a férje lefagyasztott hímivarsejtjeivel, felhasználhatják-e az ő megtermékenyítésére?

Nagy lehet a joghézag, mert egyébként nyilván nem tárta volna ország-világ elé szegény asszony, hogy milyen nyomorultul alakult az élete. Hogy eleve kudarcra volt ítélve sok tekintetben, hogy a szerelmük sem tudott mindent legyőzni, s most még itt van ez a jogi hercehurca is. Amíg ezt hallja az ember, áldja a saját sorsát, hálát ad, ateista imát mond, és szurkol neki, hogy sikerüljön. Ha már ezt akarja. De kérhette tőle azt a férje, amit kért? Ha nem tette volna fel a kérdéseit, akkor is ennyire ragaszkodna a nő a nem mindennapi utódnemzéshez? Vajon nem fordult volna meg a fejében (akár csak sok év múltán), hogy újra férjhez menjen és mással éljen, próbálkozzon? Nem tudni. Mindenesetre most ő úgy érzi, ennek még a gondolatát is tagadnia kell.

Mert mit is kérdezett tőle a férje? Elmondása szerint azt, hogy kell-e neki valaha is más, illetve hogy ha sikerül, vállalja-e a gyereket özvegyen is? A válasz egyértelmű nem és igen volt, ebben a sorrendben. Nincs szükséges másra, és nem akar mástól gyereket.

Szorongató, fojtogató kérdések, önző kérések ezek. Még Petőfi a maga (ál)naiv szerelmi lelkületével is teret engedett az ő Júliájának, feltéve és megengedve neki, hogy eldobja egyszer az özvegyi fátyolt. Számomra pedig ez tűnik a normális szerelem velejárójának. Ha már el kell mennünk, ha mindenképpen fiatalon kell meghalnunk, legalább ne kössük magunkhoz az itt maradót, a minket túlélőt.

Hadd csinálja azt, amit a szabad akaratából jónak tart.

B. Gergely Krisztina

b.gergely.krisztina@civishir.hu