Haj, haj, hajléktalanság
Igaz, még nem nagyon találták meg. A hajléktalanok léte, helyzetük megoldása mindig is az álszentek és a praktikusan gondolkodók egyik kedvelt vitatémája volt. Előbbiek inkább a helyi baloldal, míg utóbbiak az itteni irányítók közül kerültek ki. Magyarán szólva sokat vitatkoztak azon, hogy mennyi pénzzel és milyen formában segítsék a fedél nélkül maradt, utcán tengődő, városképet, közérzetet és hangulatot romboló lecsúszottakat. Abban én a praktikusokkal értek egyet, hogy pusztán a lóvé odaadása nem oldja meg a helyzetüket. Valami okosabb szervezés kéne, más szemlélet, összefogás mittudomén, de semmiképp nem a támogatási összegek mértéktelen adása a célravezető.
Egyszer, pár éve a debreceni polgármester is azt fejtegette a regionális önkormányzatok létre(nem)hozása kapcsán, hogy annak a regionalizmusnak lenne értelme, amit nem szervezeti oldalról közelítenek meg. Ehhez viszont vizsgálni kéne, hogy vannak-e olyan feladatok, amelyek regionális szinten ellátva ugyanabból a (és nem több!) pénzből jobban teljesíthetők, vagy ugyanaz a szolgáltatás alacsonyabb(!!!) összegből kihozható-e. Az általa akkor felsorolt feladattípusok között szerepelt a szociális és hajléktalan-ellátás is.
Most, a válság kapcsán arról szólnak a (többnyire) jobboldali sajtóhírek, hogy emiatt mennyivel többen keresik fel a szociális szolgálatokat, esnek kétségbe, fenyegetőznek öngyilkossággal, sőt, volt, aki meg is tette: a maglódi család például, amely egyre kilátástalanabb anyagi helyzetbe került. (Tegyük azért hozzá, hogy a két lány fogyatékos volt, és 19, illetve 20 évvel ezelőtt születtek, tehát kicsit sántít ez a válság-miatti öngyilkosság-elmélet.) Ja, és a legújabb felháborodás: fejenként 70 ezerrel kevesebb állami normatíva jut az egyik alapítványnak a mostani költségvetési tervezet szerint. Micsoda méltánytalanság! – kiabálják demagógan, felháborodva.
A – nem a jobbos sajtóorgánumok által megkérdezett – szakemberek szerint temérdek pénzt költöttek már el eddig is a hajléktalanokra, de igazi megoldást még senki nem adott. Ő úgy véli, inkább bérlakásokat kellene a fedél nélkülieknek biztosítani, s ezt a programot támogatni, nem pedig a szállók ügyét. Mert hajléktalanszállón lakni nem emberhez méltó – mondja ő, elvárva a politikusoktól, hogy azok is kimondják ugyanezt.
Ameddig pedig a kimondatás várat magára, addig az otthontalanok is maradnak az utcákon. A parkban, állomáson, kapualjakban – ahol se jobbos, se balos nem szereti őket látni sem.
