Találkozzunk félúton, és a legvégén!

Furcsán ébredtem reggel, sőt visszább megyek: már hajnalban is úgy ébredtem – jó alvó vagyok, nem szoktam csak úgy felébredni –, hogy nagy napra december másodika. Aki ismer, tudja, hogy majdnem minden sportnak, így a kézilabdának is a szerelmese vagyok, ilyen megközelítésből pedig melyik is lehetne szebb reggel attól, mint amikor elkezdődik a magyar válogatott számára a világbajnokság. Tegyem gyorsan hozzá, nem is akármilyen vb! 2000-ig megyek vissza előbb: akkor voltam 10 éves, ki sem lehetett robbantani a tévé elöl, amikor Mocsai Lajos tanítványai pályán voltak – a csoportkörben egy góllal megvertük a franciákat, majd az osztrákokon csak hosszabbításban jutottunk túl a negyeddöntőben, hogy az elődöntő során gálajátékkal iskolázzuk le a norvégokat. Majd a döntőben jól játszottunk, de elfáradtunk, kikaptunk Dániától, olimpiai ezüstérmes lett a magyar csapat, valljuk be, a magyar szív némileg csalódott volt, pedig mit nem adnánk azóta is csak valami hasonlóért – igaz, 2005-ben harmadikok lettünk a világbajnokságon, ez azonban érzésben közel sem volt ugyanaz. (Az előbbi eredmény egyik olyan sarkalatos pontja az életemnek, igen, tízévesen, amikor eldöntöttem, hogy az ilyenfajta eseményekről szeretnék én is beszélni, írni, tudósítani, ha felnőtt leszek.) Aztán 2014-ben már újságíróként voltam jelen a női kézilabda Európa-bajnokságon. Mikor ez eszembe jut, mindig Rony dalának soraira gondolok, amit üzenetként is adnék a nagyvilágnak: „Elérhető minden álom, ne add fel semmi áron!”.

Úgy érzem, ha valamikor, akkor most itt van a lehetőség: az álom kapujában nemzeti csapatunk. Az én fiatalságom a magyar női kézilabda-válogatott kapcsán (is) évről évre arról szólt, hogy valamelyik nagy edző vagy vezető próbálta eladni, hogy épp fiatalítunk, időt kérnek és persze türelmet, aztán majd jön az eredmény is, persze, hát hogyne – végül nem jött! Most azonban mintha összeállni látszana minden – szándékosan nem a franciák elleni két vesztes felkészülési mérkőzésből indulok ki.

Golovin Vlagyimir a magyar junior női kézilabda-válogatott élén, 2018-ban világbajnok (Debrecenben), egy évvel később pedig Európa-bajnok lett az aktuális korosztállyal. Az ukrán-magyar kettős állampolgárságú edzőt kiváló munkája elismeréseként az idei olimpia után a felnőtt válogatottunk szövetségi kapitányának nevezték ki, most pedig készül az első jelentős megmérettetésére. Nekem pedig ma reggel Sohonyai Attila, kortárs költő sorai jutottak ezzel kapcsolatban az eszembe: „Indulj felém bizalommal, én viszem őszinteségem: találkozzunk félúton.” Hogy mire is gondolok? Nem azt nyilatkozta első körben a tréner, hogy lesz, ami lesz, vagy hogy az átalakulóban lévő csapatunknak türelmet kér a szurkolóktól, hanem azt, hogy szeretne mérkőzésről mérkőzésre egyre jobban játszani, sőt az eléjük kitűzött célokat is teljesíteni akarja, szeretné bebiztosítani a lányokkal a válogatott helyét a párizsi ötkarikás játékokon minél előbb. Ez a beszéd! Az alapanyag jó, hiszen a lányok jelentős része ott volt Vova mellett, mikor egymás után két világeseményt is megnyertek, vannak rutinos játékosok is a keretben, mikor, ha nem most?! Ne hallgassunk azokra, akik azt mondják, hogy minden idők legalacsonyabb színvonalú világbajnoksága lehet ez, hiszen a szomszéd nője úgyis mindig zöldebb. Én ott leszek: esténként a tévé előtt, lélekben a csajok mellett, bizakodva. Találkozzunk félúton, és a legvégén is!