Hirdetés

Csodavárás

civishir.hu

2018.01.11. 16:22

Csodavárás

Az igazi csoda Debrecenben is megjelent.

Hirdetés

Hirdetés

Megtört a jég: közel kéthónapos távollét után újra moziba mentünk, jellemzően már a jegyszedőket sem ismertük meg. A távolságtartás részbeni oka, hogy kinőttünk már abból a korból, amikor négy-öt animációs film lázba hozott bennünket, olyan állapotban meg sohasem voltunk, hogy Dwayne Johnson vagy Joe Black kedvéért bármi is eszünkbe jusson. Ráadásul december elején az utolsó Jedi is tanyát vert a Péterfia utcán, tehát még parkolóhelyet sem találni a környéken.

Így is némileg idegenkedve figyeltük, hogy az igazi csoda Debrecenben is megjelent, és akkor ezt most tessék szó szerint érteni; egy amerikai családi filmről beszélünk: már pedig családi filmnek indult a Nicsak, ki beszél! meg a Beethoven is, és micsoda mentális környezetszennyezést okoztak. A csodát több okból is vártuk: a film alapjául szolgáló regény írója R. J. Palacio egy unalmas délután beült a fiával egy cukrászdába, ahol a szomszéd asztalnál egy Treacher Collins-szindrómában szenvedő kisfiú tanyázott,

és az író saját fia elsírta magát attól, amit látott.

Ez az élmény szülte a nálunk Csodácska címmel megjelent regényt, amit most az amerikaiak voltak szívesek megfilmesíteni, s amelynek főhőse Auggie, a fent említett betegséggel látta meg a napvilágot. Nem akarnánk nagyon szépíteni: nevezett kór olyan arcdeformáltságot produkál, hogy még egy szerényebb tehetségű maszkmesternek sem jelenthetett gondot Freddie Kruegert és egy skót lundát összemontírozni a tervezőasztalon. Az eltorzult arcú kissrác egyébként ismert kölökszínész, a más zsánerű Szobában már bizonyított, csak persze most még véletlenül sem ismernénk fel. A több mint 27 műtéten átesett gyerek története tálcán kínálta a lehetőséget, hogy a manipulatív eszközökben nem válogató álomgyári stáb összehozzon egy olyan giccsparádét, amelyen még az államvédelem egykori verőlegényei is telebőgték volna zsebkendőkészletüket,

de nem ez történt.

A bakfis-lelkivilágot kiválóan ismerő rendezőnek (Stephen Chbosky) esze ágában sem volt egy végtelenül sablonos lelki fröccsöt megitatnia velünk. Auggie kiszakadása az otthoni környezetből és beilleszkedése az iskolai közösségbe rengeteg konfliktussal jár, de korántsem erről szól a film. Egyáltalán nem az cél, hogy sajnáljuk ennek a gyereknek a nyomorúságát, sőt a film helyenként vígjátékként is működik. Köszönhető ez annak is, hogy egy nagyszerű csavarral a rendező a többi szereplővel is elmondatja a történetet, így megismerhetjük mások vergődését is, mert szenvednek itt a szülők, az iskolatársak is. Meg leginkább az idősebb lánytestvér, akinek kevesebb törődés és figyelem jutott a szerencsétlen sorsú öcs miatt. Aki néha tud nagyon ellenszenves is lenni, ha észreveszi, hogy nem minden körülötte forog.

Nincsenek tehát sablonok, csak tökétesen alátámasztott, precízen megírt karakterek, sőt az sem titok, hogy a cselekményt illetően a filmben nem történik lényegében semmi, csak azt látjuk, hogy mit tesz egy ilyen betegség a családdal, a szűkebb környezettel, hogyan alakítja át az érzelmi viszonyrendszereket. Ebben pedig segít bennünket a nagyszerű szereplőgárda; a humorzsák apuka (Owen Wilson) és hát a mindent feladó és mindenről lemondó anyuka, akit nem más alakít, mint a kissé eltűnt Julia Roberts – valamikor augusztus környékén járt Oklahomában, de azóta semmi hír felőle –, aki olyan sminkkel és felszereléssel hozza a szerepet, hogy változtatás nélkül eljátszhatná Szeredás Emerencet; az alkotók mindent elkövettek, hogy még véletlenül se a pretty woman jusson eszünkbe.

A rendező végig nagyon vékony jégen táncolt; ezzel együtt villanygyújtáskor nem volt nehéz észrevenni az elmázolt sminkeket, és gombócnyira gyúrt zsepiket a tenyerekben.

Szalmási Nimród

Szóljon hozzá!

Hirdetés

.