Zártkörű hevítés
Amióta a videéki mozik feltűnően családbarát műsorpolitikát folytatnak, – a jelenleg futó tizenvalahány film kétharmada vagy animációs, vagy vígjátéknak álcázott förmedvény – meglehetősen hervatag ábrázattal nézegetjük a kínálatot. Ezért is jött derült égből ötletszerű csapása a villámnak, amikor így április közepén minden előzetes híresztelést megkerülve beköszönt a Cloverfield Lane 10 (alig tudta valaki, hogy készül, sőt, a benne játszó színészeknek még a címét sem árulták el), hogy aztán a vetítés végső harmadában már levegőhöz sem jutva betűzgessük az utolsó kockák után futó stáblistát.
Arra nézvést nehezen tudnánk megoldást nyújtani, hogy miféle szerzettel is van dolgunk, bár a film producerének neve – J.J.Abrams – azért a mozik világában meglehetősen virulens és kreatív figurát takar még a kevésbé járatosak fejében is. Ráadásul korábbi munkájához (Star Wars VII) képest nagyságrendekkel alacsony költségvetésből teremtett valami rendkívülit, - aminek semmi köze a Cloverfield című hasonlóan ijesztgetős mozihoz - s drága effektusok helyett inkább a jól kidolgozott forgatókönyvre, az ügyes feszültségteremtésre és az igazán izgalmas színészi játékra építve. Azon ritka pillanatnak lehettünk szemtanúi, amikor Hollywood a kreativitását használja a pénze helyett, és valljuk be, ez nagyszerű hír.
Adott egy lány, Michelle, aki a film elején gyorsan összedobálva holmiját elköltözik barátjától, aki kétségbeesetten hívogatja mobilon (s aki nem más, mint Bradley Cooper maga), de a kocsival távozó méregzsák mindenre fittyet hányva tovább száguld, hogy aztán néhány kilométerrel arrébb összeütközzön egy másik autóval. A következő képen a lányt már egy pincében láthatjuk, ahogy felébred karjában egy infúzióval, a lábán pedig egy bilinccsel, ami egy csőhöz láncolja őt.
Aztán belép a képbe a meglehetősen fenyegető módon viselkedő házigazda, Howard, aki nem mást állít, minthogy ő mentette ki Michelle-t a kocsiból, és azért hozta a le a háza alatt épített atombiztos bunkerébe, mert a felszínen épp az apokalipszis zajlik: nukleáris háború vagy biológiai terrortámadás – egyelőre nem világos, pontosan mi is. Hősnőnk ezt méltóztatik nem elhinni, s a bár a férfi a bizalma jeléül leveszi a bilincset, a lánynak az első gondolata rögtön a szökés körül kezd forogni. Viszont a bunkerben nem csak ők ketten vannak, hanem egy fiatal surmó, Emmett is, aki meggyőződve állítja, hogy a világpusztító támadás nem a képzelet szüleménye, hanem valóban megtörtént, és odakint mérgező levegő vár arra, aki kimerészkedik. Michelle számára azonban továbbra sem világos, hogy megmentették-e vagy fogva tartják.
Ez a bizonytalanság adja a mozi savát és borsát: igazat mond Howard vagy csak egy mezei pszichopata, aki rabolt magának egy nőt? Összejátszik Emmett-tel, vagy az utóbbi megbízható, és segíthet a szökésben? Van értelme szökni egyáltalán, vagy a föld felett mindenkire a biztos halál vár? Hol vagyunk nagyobb biztonságban: a bunkerben vagy a szabad levegőn? Ezek az alapdilemmák, de ennél többet a történetről vétek lenne bármit is elmondani, mert ott már belépnénk a spoileres tartományba.
Nyílván Michelle az, akiben nézőként feltétlenül megbízhatunk, de a John Goodman által alakított Howard a film igazi motorja. A férfi az egyik pillanatban összetört szívű, öreg mackó, a másikban egy hatalmas manipulátor, míg a harmadikban fenyegető pszichopatának tűnik, és nagyon nehéz eldönteni, hogy melyik az igazi arca. Kár, hogy az ilyen filmek mögé nem szoktak Oscar-kampányt pakolni, pedig Goodman most igazán megérdemelné. Mindenesetre nem csak Michelle bizonytalan végig, hanem a néző is, ugyanis sokáig egyáltalán nem világos, hogy mire is váltottunk jegyet.
A film az elején még a Fűrész-horror hangulatát is behozza, hogy aztán egy nyomasztó, háromszereplős kamaradráma kerekedjen ki belőle, ami aztán átcsap thrillerbe, és ezzel még messze nincs vége a műfaji kalandozásnak. A legfeszültebb pillanatokban pedig olyan - szinte provokatív - feelgood zenék tömkelegét hallhatjuk, ami a pincebeli fogságot még elviselhetetlenebbé teszi. A végkifejletről természetesen egy szót sem, de azért meg van ágyazva az esetleges folytatásoknak rendesen. Mindez J.J. Abrams produceren múlik, ami annyit tesz: reménykedhetünk. Nem csak a kritikai- és közönségsiker miatt, hanem mert Abrams is játékos. Elvégre is puszta passzióból, teljes titokban, egy minimál-büdzsére tervezett forgatókönyvvel, egy videojátékos rövidfilm rendezőjével és pár alig ismert, ám annál briliánsabb színésszel összehozta ujjgyakorlatként 2016 egyik legütősebb filmjét.
