Székely vicces búcsú 2011-től

A rendelő dugig volt panaszos betegekkel és hagyományos jó sorsom úgy hozta, hogy a várakozás hosszú óráit idős hölgyek társaságában kellett eltöltenem. S ahogy ez már a mindennapi élet forgatókönyvében szerepel, a lappangó betegség csakhamar szóra bírta a várakozást, s a nyögdécselő sóhajtozást csakhamar vidám terefere váltotta fel. Egy hervatagságban is szép arcú hölgy megkérdezte tőlem, hogy hová valósi vagyok. – Erdélyi lennék, nagyságos asszonyom! – válaszoltam az ilyenkor szokásos, nehezen palástolható büszkeséggel. Összecsapta tenyerét. – Csakugyan? – Hiszen tavaly jártam én is először egy nyugdíjas kirándulás során, mondhatom, hogy csodaszép tájak és emberek vannak ott. Elmentünk egészen a Székelyföldre is, le Brassóig. Pironkodva vallottam be, hogy a Jóisten csekélységemet is székelynek teremtette. Mire rögtön kérlelni kezdett, hogy mondjak már egy székely viccet, hogy derűsen emlékeztessem a székelyekre. Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy kedvenc sírfeliratommal kezdem, úgy véltem, hogy ez illik a helyzet tragikomikus voltához: Itt nyugszom én, olvasod te, nyugodnál te, olvasnám én!

Volt egyszer az üveghegyek aljában, fenn, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett egy falu. Úgy hívták, hogy Csíkcsicsó. Ami nem csak arról volt híres, hogy határában termett a leghíresebb csíki káposzta, hanem arról is, hogy éppen az Olt vize sirülője mellett, a híddal szemben, a főutca egyik kanyarjában állt Bálint Mózes háza, s a házban lakott Mózes, a szép szál székely legényember, felesége, Rebeka, s 10 esztendős kicsi legényfia, Kicsi Mózsi. Az idősebb Mózesről feljegyezték, hogy humorral és jókedvvel bőven megáldott székely ember volt, akinek mindenhez volt egy jó szava és mindenről meg is volt a saját véleménye. No, ahogy a nótásokat nótafáknak nevezik, úgy Mózest nyugodtan hívhatjuk viccfának is, hiszen csakhamar közismertek lettek vicces történetei mindenütt a Székelyföldön. Következő történeteinknek tehát ez a család lesz a főszereplője, s kicsi ízelítőt is adnak a székely élet vidámabbik orcájából.

Egy szép januári délelőttön Mózsika ijedten szalad be a konyhába és újságolja szomorúan: – Édesapám, egy autós bácsi elgázolta Jancsit, a kakasunkat! nyomában már ott van a riadt sofőr is kezében a kakas szánalmas maradványaival. – Nem tehetek róla, uram, beszökött a kerék alá, és hiába fékeztem. De ne búsuljon, megfizetem az árát. – Ezt a kárt pénzzel nem lehet megfizetni – mondta bölcsen Mózes. – Hát akkor mit csináljak, hogy jóvátegyem? – kérdezte a sofőr. – Annyit, hogy minden hajnalban idejön, s kukorékol.

Mózsi kikiséri Rebeka anyját a madéfalvi vasútállomásra, hogy két heti vendégeskedés után hazatérjen Vacsárcsiba. Mikor hazajött, a gyermek Kicsi Mózsi firtatja: – Édesapám. mitől olyan kormos a tenyere? – Attól édesfiam, hogy megsimogattam a mozdonyt.

Szénahordásból hazatérve a szekér felborult egy vápában, s a gyermek tojóskodva szaladgál a lovak körül. Arra jön Náci bá, a keresztapja. – Na, Mózsi! – mondja kajánkodva, – ad neked apád, ha ezt megtudja! – Tudja! – válaszol vállrándítva a gyermek. – Hogyhogy? – kérdi Náci. – Úgy, hogy alatta van.

Bíróságra idézik Mózest egy kocsmai verekedés miatt. A bíró megkérdi: – Védelemről gondoskodott, Bálint úr? – Hát, ha védekezni kell, akkor lemegyek, s leakasztom a szekérről a jobbik lőcsöt.

Nagybeteg Rebeka. Amíg várják a szeredai orvost, nagyokat nyögve sóhajtozik. Mózsi mellette ül egy széken s vigasztalja. – Mózsi, – nyögi Rebeka – ígérd meg, hogy ha meghalok, nem nősülsz meg. – Na ezt az egyet megígérhetem – nyugtázza Mózsi. – S miért ugyanbiza? – kérdi Rebeka nyugtalanul. – Még fiatal vagy… – Azért, mert jobbat úgysem kapok, olyan mint te, többet meg nem kell.

Viszi haza a szénát a mezőről Mózes, s megállítja a szekeret a román rendőr. – Na, mit visz a szekéren, Bálint elvtárs? Mózsi odasúgja halkan a milicista fülibe: – Szénát! – S akkor miért suttog? – kérdi elhűlve a buta rendőr. – Azért – súgja tovább Mózsi –, hogy a lovak meg ne hallják, mert akkor megeszik az egészet.

Mózsi és Náci a madéfalvi vásár után jól bepoharazva indulnak hazafelé. Mielőtt a szekérhez érnének, egy úriember nagy csomaggal románul érdeklődik, hogy merre van a tanácsháza. – Nem tudjuk – vonja meg a vállát Mózsi és továbbballag. Náci mérgelődik: – Azért nem kell gorombáskodni, ha román! – mondja korholva. – A tévében mondták az este, hogy ezek 2050 éve itt vannak; akkor biztosan tudja. Miért kérdezi?

Fát fág az erdőn Mózsi, s egyszer csak lélekszakadva jön a gyermek. – Jöjjön haza, édesapám, meghalt nagymama, édesanyám anyja! Mózes megköpi a tenyerét és tovább vágja a fát. – Apám, jöjjön már, mama ki van terítve! – türelmetlenkedik Kicsi Mózsi. – Jegyezd meg, édes fiam, hogy előbb a munka, s csak aztán jön a szórakozás!

Sári, Náci felesége érkezik, de nem mer a kapun bejönni, mert fél a kutyától, Bodritól. Hangosan kiabál: – Rebi, gyere ki, mert félek a kutyától! Mózsi válaszol: – Semmit se félj, mert múlt héten kiherélték!

Fiatal lányt vesz fel Szereda határában Mózes a szekérre. Nem ismeri, de megszánja, hát felvette. A lány nézi, méricskéli Mózes deresdő haját, bajuszát és kackiásan megkérdi: – Nincs magánál egy fiatalabb? – De van egy fiam, az derék legény, éppen magához passzol! – kanyarítja a szót Mózsi. – És mit tud a kedves fia? – lett kíváncsi a leányzó. – Az csak annyit, hogy a múlt héten elkapott egy medvét, aztán az azóta nekünk gyűjti a mézet.

Reggel mosolyogva nyújtózik Mózsi az ágyban. Rebeka féltékenyen kérdi: – Csak nem valami idegen nővel álmodtál, te rusnya?! – Bukarestben voltam álmomban, Rebi! – mondja megint Mózsi, és ismét nyújtózik boldogan. – Jó vicc! – rángatja vállát Rebeka – Akkor mész oda, amikor csak akarsz! – Igen, de álmomban útlevéllel voltam!

Sötét este borul a rendelőre, mikor a nevemet szólították, mennem kellett. Elbúcsúzom az idős hölgyektől és még eldarálom másik kedvenc sírversemet: Itt nyugszik Áron, ki volt sok vásáron, addig csereberélt, míg egy ló, úgy ágyékon rúgta, itt van róla a nyugta.

Bereczki Károly