Nyolcvan éve borult vérbe Budapest
Nyolcvan ével ezelőtt, 1945. február 11-én kezdődött a kitörés, vagyis Budapest megmaradt magyar és német védői kitörtek a Budai Várból, megpróbáltak átjutni a főváros köré font ostromgyűrűn. Az akcióból vérfürdő lett - a 20. századi magyar történelem egyik legsötétebb fejezete.
A magyar fővárost 1944. november eleje óta védő, 1944. december 25-től bekerítésben harcoló német–magyar csapatok az elégtelen utánpótlás miatt 1945. február 11-ig szinte teljesen kifogytak a lőszerből, üzemanyagból, élelemből és egészségügyi készletekből és a Várhegy körzetébe, valamint a Gellért-hegyre szorultak vissza. A Dunántúlon 1945 januárjában háromszor is megkísérelt német felmentés kudarcba fulladt. A védők parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok – Adolf Hitler parancsa ellenére – ekkor a kitörés mellett döntött.
Február 11-én este 20 óra körül a védők egy része (különböző becslések szerint 16 ezer-18 ezer 500 fő, zömében németek, kisebb részben magyar katonák, nyilasok és polgári személyek) minimális páncélos-támogatással, főleg csupán kézifegyverekkel, több hullámban megindulva próbált nyugati-északnyugati irányban kitörni Budáról és elérni a saját csapatok állásait a Dunántúlon. A kitörő csoportokat erőteljes szovjet össztűz fogadta.
A Széll Kálmán tér–Széna tér–Margit körút vonalában megindított, rendkívül súlyos veszteségekkel járó kísérlet során legfeljebb 700-800 főnek sikerült elérnie a német-magyar állásokat. A többiek a február 17-ig tartó Buda környéki szovjet tisztogató művelet során elestek vagy fogságba kerültek, illetve örökre nyomuk veszett.
