Nagyhegyesen és Szoboszlón is elismert zenész Péter bácsi

– Na, öreg, maga húzódjon csak hátra, hagyja abba a zenélést, mert ennek a gyereknek szebben sír a hegedűje! – adott hangot véleményének egy fiatalember a Földes melletti Aranyosi csárdában az 1940-es évek közepén egy zenés-nótás összejövetelen. A „gyerek” pedig nem más volt, mint az akkor 12 esztendős Györfi Péter, akinek lényegében ekkor indult zenei karrierje. Zenei karrier, ami az akkori legénykét később nem a hazai és a világ ismert koncerttermeibe repítette, hanem lakóhelye, Nagyhegyes és a környező települések egykori csárdáiba, lakodalmas házaiba, vendéglátóhelyeire, ahol zenekaraival lépett fel. Györfi Péter tehetségét jellemezte, hogy a keze ügyébe került valamennyi hangszeren megtanult játszani, ráadásul önállóan. Eredménye pedig? A csúcsra jutott azzal, hogy ő volt a prímás évtizedeken keresztül szűkebb pátriájában. Ennél többet pedig nemigen érhet el egy zenei végzettség nélküli, csak a tehetségéből és a szorgalmából táplálkozó, a mindennapi fizikai munka mellett zenélő ember. Zenéről, életről, munkáról kérdeztük Péter bácsit.

Stradivari-koppintás 1814-ből

– Csak jöjjenek, tegnap volt a férjem 90. születésnapja, sütöttem pogácsát, nyúljanak hozzá, és tudják, jöhetnek még köszöntők – tessékel be bennünket a takaros házba a feleség.

– Györfi Péter – nyújtja a nagyszobában kezét az egyenes tartású, sima arcú, mosolygós ünnepelt. Fiatalos lendületét, egészségtől sugárzó tekintetét látva kibuggyan belőlünk a kérdés: 90 éves? És hogyhogy ilyen legényes? – Tudják, jó asszonyt szolgálok! – mosolyog huncut tekintettel a mellette álló feleségére, aki széles derűvel, bőszen bólogat. Aztán megérkezik egyik volt munkatársa; kézfogás, férfias ölelés, jókívánságok, az üveg bor egyik kézből a másikba, szóba kerül a család, az unokák, majd a Cívishír munkatársainak jövetelét megtudva csak annyit mond: – Na erre én is kíváncsi vagyok…!

– Édesapám 1945 szeptemberében jött haza a fogságból, előtte ő már hegedült, tudott kicsit játszani. Kölcsönkért egy hangszert, éppen jött a tél, és eljárt hegedülni a nagyhegyesi tanyavilágba családi összejövetelekre, disznótorokba. A szomszédunkban lakott egy idős ezermester bácsi, aki állítólag már készített hegedűt és valamelyest tudott is játszani a hangszeren. Ő jött át felhangolni édesapám szerzeményét, és igaz, önmagamtól korábban már megtanultam néhány hegedűfogást, akkor ott a hangszerhasználatból megmutatott néhány dolgot. Egy részét tévesen, mert ő négy helyett három ujjal játszott, és emiatt csúsztatta az ujjait a húrokon. Ekkor 11 éves voltam. Innentől kezdve saját magamtól tanultam hegedülni, és jártam zenélni a tanyavilágba apróbb rendezvényekre, disznótorokba, keresztelőkre, csigacsinálásokra. Amilyen zeneeszközhöz hozzáfértem, mindenen megtanultam játszani. Furulyán, citerán, szájharmonikán, egy kicsit tangóharmonikáztam is, de azt nem szerettem, mert az akkordfogások miatt két kézzel kellett játszani. Ez nekem nem ment, kellett volna egy kis tanítás. Maradt tehát a hegedű. Akkoriban még megvoltak a csárdák, bennük a bankettek. A szomszéd bácsi testvére a Földes melletti Aranyosi csárdában dolgozott, és meghívta a szomszédunkat a bankettre zenélni egész éjjelre. A szomszéd pedig engem hívott segítőnek. 12 éves voltam. Egész éjjel együtt játszottunk. Hajnalig csak táncoltak, dalolásztak, majd már csak a férfiak maradtak és vad mulatozásba kezdtek. Az egyik fiatal megszólalt, hogy „Na öreg, maga húzódjon csak hátra, hagyja abba a zenélést, mert ennek a gyereknek szebben sír a hegedűje!” Innentől tartom magam hegedűsnek – mondta Péter bácsi, aki továbbra is zenélt, ám erre lehetősége csak Nagyhegyesen volt. 1952-ben megépült a falu, voltak bankettek, bálok. Akadtak zenésztársak: egy idős ember, aki egy cirkusszal bejárta Európát, majd egy zenei konzervatóriumot végzett klarinétos és egy brácsás. Így alkották a nagyhegyesi zenekart, mégpedig Péter bácsi vezetésével, ő volt a prímás.

És miért nem lett hivatásos zenész? Szülei parasztemberek voltak, a nővére már férjhez ment, és édesapja azt mondta neki, úgy is rámarad a családi gazdaság, nem kell neki elmenni innen. Ennek ellenére szeretett volna zenei pályára lépni. Ezt látta rajta édesapja, és elindult Debrecenbe, a konzervatóriumba rendezni fia sorsát, hogy ott is értékeljék tehetségét, tudását. A meghallgatásra be is ment, pillanatok alatt felhangolta a hegedűt, és elkezdett játszani. A tanárok csak lestek – csodálták, dicsérték, majd „ítéletet” mondtak: remek, csak egy a baj: náluk fúvós hangszeresek vannak, ezért nem foglalkoztak vele. Maradtak tehát továbbra is a családi összejövetelek. Három évig volt katona, ott is játszott a hangszerén, majd leszerelése után a tánciskolákkal bővültek Péter bácsi hangszeres lehetőségei.

E ponton kis kitérőt tesz Nagyhegyes zenésze, és felidézi, hogyan jutott egy nagyon régi hegedűhöz. Amikor ugyanis leszerelt a katonaságtól, hangszerét otthagyta, ám a tánciskolák indulása miatt szüksége lett volna rá. Falujában egy idős ember adott kölcsön neki egyet, azt kipróbálta, és azt mondta, jobb, mint az övé. – Igazi Stradivari-koppintás az a hegedű, most is megvan. 1814-ben készült. Az idős emberhez a debreceni hegedűjavítótól került, oda pedig javíttatni egy olyan katonatiszt vitte, aki hivatásához illően egy hangszeren meg akart tanulni játszani. Hegedűvásárlással megbízott egy hangszerhez értő embert, az meg is vette, de utóbb kiderült, a katonának nem volt tehetsége a hegedű használatához. Úgy törött el, hogy a tiszti klubba mindig magával vitte, aztán egyszer ráült. Később visszakerült hozzám a másik hegedű is, így azóta mindkettőt használom – mutatja a két hangszert.

Fia örökölte tehetségét

Térjünk azonban vissza az immár a téeszekbe szervezett mezőgazdasági munkához, amiből sihederként Péter bácsi is kivette a részét. 1963. januárjában dohányt csomóztak, amikor a munkahely előtt megállt a Nagyalföldi Kőolajtermelő Vállalat autója. Bérmunkásokat kerestek az induló üzemükbe. Hat embert, köztük Péter bácsit is felvették a tűz- és robbanásveszélyes munkához. Néhány nap elteltével azonban az újak közül már csak ő maga volt ott, és olyannyira ragaszkodott munkahelyéhez, hogy innen ment nyugdíja. Mindvégig három műszakban dolgozott, és ehhez igazodva járt zenélni. Miután megszűnt a negyhegyesi zenekar, egy-egy klarinétos, nagybőgős és szintetizátoros részvételével Hajdúszoboszlón új zenekart szervezett, és igazodva a változó zenei igényekhez, tánczenét is játszottak. Ha táncdalt kértek, akkor a klarinétos szaxofonon, a nagybőgős dobon játszott, hegedű pedig kellett a mulatós és a tánczenéhez is. A billentyűs a mulatósokkor tangóharmónikán játszott. Az énekes minden esetben Péter bácsi volt. Gyakran előfordult, hogy munkából ment zenélni lakodalomba, onnan pedig vissza a munkahelyére. 

– Legidősebb gyermekünk akadémiát végzett hivatásos kürtművész. Hegedűn tanult öt évet a zeneiskolában. Amikor a tanár – tehetségét és tudását elismerve – megkérdezte a fiamtól, hogy tényleg zenész szeretne-e lenni, és ő igent mondott, a hegedűszak elnőiesedésére és a rövid ujjaira hivatkozva javasolta, térjen át a vadászkürtre. Igaz, annak a tananyaga hároméves, és a felvételiig csak másfél év van, de a tanár bízott a fiam tehetségében, szorgalmában. Levizsgázott vadászkürtből, sikeresen felvételizett a zenei középiskolába, elvégezte a főiskolát, majd az akadémiát, játszott a Debreceni Filharmonikusok között, most zenetanár – válaszolta Györfi Péter kérdésünkre, hogy folytatja-e valaki a családban az ő zenei pályáját. 

– CH –