Joker: a koronavírusnál is veszélyesebb

Aki soha nem érezte magát elhagyatva, megverten és a reményből is kitaszítva, annak fogalma sincs arról, milyen az, amikor a sötétben reszeli a karmait a magány.
Arthur Fleck ennek a kétségbeesésnek a terhét minden egyes nap minden órájának összes pillanatában magával cipeli Gotham City nagyvárosias nyomorában. Ösztövér alakja után mindössze kiugró lapockái sóhajtanak össze. Nem fiatal már. És nem is vágyik másra, mint egy kevés szeretetre, ami elűzi a szívéről az árnyékokat legalább a hazafelé úton. De csak a nap nap utáni nincs van: a botorkálás az eső áztatta utcákon, a magas lépcsősorok, a végtelen, egyenes labirintus egy zsírostorkú külvárosi bérkaszárnyába és a munkába vissza.

„Szeretnék már végre jobban lenni” – mondja a pszichológusának. Helyette az édesanyjával él, az öregasszonyt fürdeti, gondozza, lelkiismeretesen, de már részvéttelenül.
Arthur Fleck enyhén gyengeelméjű és Tourette-szindrómás: a stresszes helyzetekben, amikor különösen fontos volna jól kifejeznie magát, minden igyekezete kínos nevetőrohamba fullad. E mentális betegségekben az a legrosszabb – jegyzi fel –, hogy az emberek elvárják, úgy viselkedj, mintha nem lenne probléma.

Arthur a foglalkozására nézve bohóc, szórólapozik és gyerekeket próbál megnevettetni, miközben leghőbb vágya fellépni a kedvenc standupos klubjában. „Hogy tudnád te azt csinálni, a humoristák vicces emberek” – foglalja össze az esélyeit az anyja. Arthur a saját jelentéktelensége miatti fájdalmát a népszerű Murray Franklin talkshow-jával csillapítja, arról ábrándozik, miként brillírozna a műsor egy váratlan epizódszereplőjeként. És a nők: a szomszédban lakó Sophie egyetlen apró, csak Arthurnak szóló humoros gesztusa elegendő ahhoz, hogy elindítsa a férfiban a tetterő nélküli, de annál lebírhatatlanabb sóvárgást a vigasztalódás iránt, amelyet kizárólag egy másik ember testmeleg figyelme nyújthat.

A kinti világ feszültsége alig szűrődik be Fleckék életébe. Csak a szegényes külsőségek és a tévében futó képsorok láttatják, hogy valami nincs rendben. Az elitek elbirtokolták az irányítás jogát, az egyenlőtlenségek mélyülnek, növekszik a harag. De erről is csak ez egy-két elnagyolt jelenetből szerezhetünk tudomást.

Ez az alaphelyzet, hogy azután a váratlan és végzetes események láncolata sorra kiüsse a csapszegeket Arthur Flack labilis idegrendszeréből a végső robbanás előtt.

Őrület? Ébredés?

Nem kérdés, hogy 2019 egyszerre legjelentősebb és legmegosztóbb filmalkotása a Joker volt, amely kizárólag egyetlen momentumban képes közös nevezőre hozni a nézőket, ez pedig Joaquin Phoenix Oscar-díja.
Az összes többi szempontból a súlyos csalódástól a szuperlatívuszokig terjed a skála. Volt kritikus, aki „dicsően robbanásveszélyesnek”, más „hamis filozófián” alapulónak, vagy éppen „potenciálisan mérgezőnek” látta. Miért ez a vegyes fogadatás?

Először is azért, bár ez lerágott csont, mert a Jokertől a sokaság egy tömegigényekre szabott akciófilmet várt, lövöldözős eredetmítoszt legalább néhány snittnyi Batmannel. Helyette egy szuperhősöket nyomaiban sem tartalmazó, vakmerő, bonyolult drámát kapott, amelyik szépen a torkán akadt két sajtmártásos nachos között. Ezt a csalódást a jólneveltebbje a vetítés végét megvárva lenyelte, a prosztóbb már közben kiköpte, otthagyva a mozit.

Másodszor: Arthur Fleck átváltozásának története nemcsak gondolkodást, hanem totális nézőpontváltást követel. Egy gyenge, beteg, bántalmazott karakter motivációira kevesen fogékonyak, a margóra szorult, a saját jelentéktelenségétől is szenvedő ember kényelmetlen és érdektelen annak, aki az összeomlás lassan kibontakozó természetrajzának egyetlen vonásában sem ismer magára.

Három: a rendező Todd Phillips koncepciójában a Joker végső soron nem Arthur Flack megőrülésének, hanem éppen ellenkezően, a kijózanodásának, ha úgy tetszik, a felébredésének a története. Ha a kitaszítottak véres bosszújában igazságosságot nem is, igazságot azért lehetséges találni, üzeni a film. Továbbá az ember végzete beteljesedhet akkor is, ha az a sors ördöginek látszik és kívül esik a világi törvényeken.

Jesszus. Mit akar ez jelenteni?

Az igazság ördögi bája

Az élet akkor kezdődik, amikor nem tudjuk mi lesz.
Arthur Fleck meghúzza a ravaszt egy kihalt metróállomáson, Nem egyszer, nem kétszer. A szerelvényben a két brókersrácot csak megöli: reflexből, tudattalanul, önvédelemből. A harmadikat a peronon már meggyilkolja: szándékosan, tudatosan, kéjjel. Az adrenalin akkorára tágítja az ereit, hogy a fülében doboló vértől a továbbgördülő metró zaját sem hallani. – Nem sokkal ezelőttig, mintha nem is látott volna senki. Én magam se tudtam, létezem-e. De most már tudom. És az emberek is kezdik észrevenni – magyarázza később.

De még előtte, az ölés hatalma feletti részegségből a páni félelembe zuhanó Arthurral lejátszódik a Joker groteszk kulcsjelenete: egy közvécé kísértetiesen zümmögő neonfényének és mocskos falitükrének infernalitásában Arthur Flack életében először tapasztalja meg a sorsával összesimulni kész ember harmóniáját. Éteri tánca e beteljesülés fizikai valóságon túliságától ragyog. Arthur végzete az, hogy Jokerré legyen, Joker sorsa pedig, hogy őrült cselekedetek árán se rettenjen el megfizettetni másokkal azt, ami jár.

Mielőtt valaki felhatalmazottságot merítene ebből, hangsúlyozni szeretnénk: Joker nem csak komisz, gátlástalan igazságosztó, de beteges is: az Arthur Flackként elszenvedett sérelmei és olthatatlan szereplési vágya minduntalan túlzó, teátrális, aránytalan bosszúra ragadtatja. Ez a Joker luciferi alak, akinek már nem fáj semmi, akinek az élete – vallja ő maga – nem több, mint komédia. Aki a maga önkényes módján kísérel meg a fény felé emelkedni, hogy végül visszahulljon a sötétségbe. „Mit kapsz, ha keresztezel egy magányos elmebeteget egy társadalommal, ami semmibe veszi és hulladékként kezeli?” – állapítja meg önkritikusan, mielőtt a Franklin-show-ban elindítja a Gothamat lángba borító lavinát.

[Beillesztett cikk: Csernobil: a tagadással csak a pusztulás órája kérdés]

Visszafelé nincs út

Az ember egy életen át készül valamire, írja Márai Sándor.
Azt viszont, hogy mire, és azt, hogy milyen hatalom bélyegét viseljük a lelkünkön, mindig csak utólag tudjuk meg. Ha valaha, ha egyáltalán.

Egyszer el kell indulni saját magunk után, olvastam egy régi születésnapi üzeneten.
S az emberi élet drámája ebben az elindulásban, míg a tragédiája a passzivitásban, a megtorpanásban van.

Bizarr és nem minden veszély nélküli történetszövés az alkotóktól, hogy Arthur Flack éppen egy hármas gyilkosság árán kezdi el megérteni: a sorsa fölött csak az kezdeményező, tevékeny, kreatív, tetterős ember rendelkezik. Minden ellenkező esetben az élet csak sodródás, terméketlen, homályos fényű létezés csupán. Arthur összeomlása a Sophie-szerelem illúziójának szertefoszlásával éri el a mélység legalsó fokát: ahol a remény is meghal, ott nincs miért élni tovább. De ez egyben az a pont is, amikortól az embernek nincs több veszíteni valója, ezért képessé válik a fordulatra: akár el is indulhat önmaga után. Így válik az addigi tétova, bizonytalan Arthur magabiztosan komédiázó Jokerré, ikonikus jelenetbe foglalva Gary Glitter Rock 'N' Roll című számát.

Az utolsó előtti jelenetsorban, a lázadás képein, egy rendőrautó motorházán Joker (Arthur Flecket zárójelbe téve) szimbolikusan is megszületik és a káosz élére áll. Nagy kérdés, hogy ha lesz második rész – márpedig a nyilatkozatok erre mutatnak –, mihez kezdenek az alkotók ezzel a Jokerrel. Mert a képregényfilmek világába innen visszaút nem vezet.

Ratalics László

[Beillesztett szavazás: Önnek teszett a Joker?]