Hősökről, emlékezésről, jelenről Hajdúhadházon

Május utolsó vasárnapján nemcsak egy ünnepet, hanem egy nemzedékeken átívelő erkölcsi kötelességet teljesítünk. A magyar hősök emlékünnepe nem egyszerű naptári esemény, hanem a kollektív nemzeti emlékezet egyik legfontosabb napja. Május 26-án délelőtt a történelmi hajdúváros, Hajdúhadház főterén, a világháborús hősök emlékműve előtt gyülekeztek a város lakói, hogy meghallgassák Csáfordi Dénes polgármester és Tasó László országgyűlési képviselő visszaemlékező beszédét.

A Hősök napját Magyarországon 1924 óta tartják meg hivatalosan, eredetileg az első világháborúban elesett magyar katonák emlékére. Az erről szóló törvényt az Országgyűlés 1924. március 25-én fogadta el. Az esemény célja, hogy tiszteletet adjon mindazoknak a magyar hősöknek – katonáknak és civileknek egyaránt –, akik életüket áldozták a hazáért. A szocialista rendszerben a Hősök napja háttérbe szorult, de 2001-ben az Országgyűlés újra hivatalos emléknappá nyilvánította. Az ünnepségen elhangzott: 1917-ben törvény született arról, hogy minden város méltó körülmények között örökítse meg mindazok nevét, akik lakóhelyükről életüket a hazáért áldozták fel. Hajdúhadházon 1924-ben emelték az emlékművet 

Itthon is helyt kellett állni

 Az első felszólalóként Csáfordi Dénes idézte fel saját gyermekkori emlékeit, amelyek egyszerre voltak személyesek és közösségiek. Elmondta: az első világháborús emlékmű erkölcsi, lelki, közösségi tartalmát a történelem többször átértékelte. A szocialista rendszer évtizedeiben csak közvetve lehetett a hősökre emlékezni – például március 15-én zászlókat tűztek az emlékmű köré, amikor a köztéri alkotás valójában egészen másról szólt.

– A szülők, nagyszülők elbeszéléseiből tudtuk meg, mi történt valójában – mondta a polgármester. – Az emlékmű ugyan megmaradt, de nem volt szabad emlékezni a valódi tartalmára. A rendszerváltással együtt jött el a szabadság, vele pedig az emlékezés joga. Most már lehet és kell is emlékeznünk, és emlékeztetnünk másokat – 

fogalmazott. A városvezető elmondta, hogy a főtéri emlékmű körül gránittáblákon olvashatók azok nevei, akik Hajdúhadházról estek el a nagy háborúban, hiszen a nevek sokasága nem fért volna rá az eredeti talapzatra.

– A hősök nemcsak azok, akik meghaltak. Hanem azok is, akik túléltek. Akik itthon álltak helyt. Akik támogatták a fronton harcolókat. Akik sosem harcoltak, de szenvedtek, aggódtak, tűrtek – mondta. A polgármester úgy véli, a hősiesség nem feltétlenül látványos, de mindig jelen van. Beszédét azzal zárta: reméli, eljön az idő, amikor minden hajdúhadházi polgár tudni fogja, ki a felmenői között az, aki a hazáért áldozta életét. Hiszen emlékezni lehet, de emlékeztetni muszáj.

Nem leszünk elrettentő hatalom

 Tasó László XV. Benedek pápa egyik fohászával kezdte köszöntőjét – a háború borzalmait és a hősök áldozatát idézve meg. A politikus történelmi ívet húzott az első világháborútól napjainkig. Elmondta: 1929-ben Budapesten, a Hősök terén állították fel a nemzeti hősök emlékművét, és bár a Hősök napját 1924-ben törvénybe iktatták, a szocializmusban eltűnt a nyilvános emlékezés lehetősége. Akkor a Fegyveres Erők Napján lehetett megemlékezni, de a mögöttes tartalom – a személyes áldozat, a családi veszteség, a nemzeti fájdalom – hiányzott.

– A katonát sokszor nem a cél viszi a harcba, hanem a kötelesség. Parancsot teljesít, még ha nem is ért egyet azzal, amit véghez kell vinnie. És mégis megy. Miért? Mert szeret. Szereti a családját, a szülőföldjét, a közösségét. És ez a szeretet nagyobb, mint a félelem!

– mondta. Tasó László párhuzamot vont napjaink történéseivel is: Ukrajnában emberek ma is úgy mennek csatába, hogy tudják, talán nem térnek haza. Mégis mennek, mert a hazaszeretet erősebb, mint az életösztön.

– A haza nemcsak térkép, hanem szív is. Ezért van az, hogy még ha valaki el is hagyja az országot, máshol él, mégis van egy hely, ami mindig a legfontosabb marad számára, ez a hazája 

– fogalmazott a képviselő, aki beszélt a jelen kihívásairól is: Magyarország NATO-tagként a GDP két százalékát fordítja haderőfejlesztésre, de – ahogy mondta – soha nem leszünk elrettentő katonai hatalom. De nem is ez a cél. A cél az, hogy legyen meggyőző erőnk. Hogy ha kell, meg tudjuk védeni a hazát – és ezt más is tudja.

– Aki így gondolkodik, az hőse a magyar nemzetnek. És bízom benne, hogy nem kell majd új neveket a márványba vésni. Emlékezni kell, de hősi halottakra ne legyen többé szükség – zárta beszédét Tasó László.

Az emlékező beszédek után katonai díszőrség állt fel az emlékmű körül. A Bocskai Dandár katonái álltak egyenes tartással, némán, de annál beszédesebben. Tasó László és Csáfordi Dénes együtt helyeztek el koszorút a világháborús emlékmű talapzatánál. Ezt követően Bartha Richárd honvéd-alezredes rótta le tiszteletét. Végül Béres Tamás fúvóshangszerén megszólalt a takarodó.

Néma főtér, álló zászlók, és egy hang, ami nemcsak a katonákat szólítja pihenőre, hanem a várost is emlékezésre inti. A hősök nevei ott vannak a gránitba vésve. Az emlékezetben is ott kell legyenek – addig, amíg van ki emlékezzen. És ilyen mindig lesz! Hajdúhadház ezen a vasárnapon ezt bizonyította.