Ecsetvonások az időn túl
Egy felújított épület új életre kelt a hajdúsági város egyik csendes utcájában. A ház falai között immár nemcsak emlék, hanem kultúra is lakik. Május 24-én nyílt meg az állandó kiállítás Égerházi Imre tiszteletére. A festőművész életművéből válogatott tárlatot nem véletlenül itt, egykori lakóhelyén, az alkotóműhelyeként szolgált épületben rendezték be: Hajdúhadház nemcsak szülővárosa volt, hanem élete végéig szellemi bázisa is. Égerházi Imre megkapta a Hajdúhadház díszpolgára címet.
A kiállítás megnyitóján ott voltak Égerházi Imre gyermekei: Égerházi Péter fotográfus, nyugalmazott újságíró, és Égerházi Attila zenész, producer, aki édesapja hagyatékának aktív gondozója. Attila egyben a kiállítás rendezője is. Személyes, megható hangú beszédében idézte fel az édesapja alakját, pályáját, és a család történetét.
– A műteremben nőttem fel. Miközben édesapám festett és zenét hallgatott, én a festőállvány alatt játszottam – mesélte Attila, aki szerint az újonnan kialakított tárlat nemcsak festményeket, hanem emlékeket is közvetít. A kiállított anyag 1986 előtti időkből származik, akkor a művész egy városi ünnepség alkalmából ajánlotta fel alkotásait Hajdúhadháznak.
Most új, méltó helyet kaptak az alkotások.
Az épület sorsa sem volt egyszerű: a ház az 1980-as években alkotóházként működött, később iskola lett, majd az egyház használta, de 2010-ben egy nyári vihar letarolta a tetejét. Csáfordi Dénes polgármester elmondta, hogy 2010-es hivatalba lépése óta két teljes felújításra is szükség volt. Most azonban új külsőt, új tartalmat és új küldetést kapott az Égerházi Emlékház: a következő generációknak szeretnék bemutatni az életművet és azt az értékrendet, amely mentén a művész élt és alkotott.
A család története sem hétköznapi. Erdélyi eredetű, nemesi gyökerekkel rendelkező família volt az Égerháziaké, ám a történelem viharai nyomán Hadházra kerültek, ahol – ahogy a festő egykoron fogalmazott – „mi már csak parasztok voltunk”. A család neve az évszázadok során változott, az 1712-es összeírásban már Égerháziként szerepeltek.
Égerházi Imre a nehézségek ellenére sem mondott le a művészetről. A főiskolai tanulmányok elérhetetlenek voltak számára, így magánúton, Menyhárt Józseftől tanult úgynevezett szabadiskolában. Első kiállítására 1962-ben került sor, és az 1960-as évek végétől kezdve formálódott ki az a karakteres, egyedi festői stílus, amely később meghatározta egész pályáját. Festőkéssel dolgozott, nem ecsettel, és műveit finom, puha tónusú, apró pöttyökből álló technikával építette fel.
A színvilág – szürkés, barnás árnyalatok – egyszerre idézi a szülőföld atmoszféráját és a történelem árnyait. Művei ugyanakkor világjáró lelkéről is árulkodnak: külföldi útjai inspirálták, mégis minden képe a magyar tájhoz és emberhez kötődik. A portréi – Bocskai, Krúdy, Petőfi – időtlen jelenlétet sugároznak. Képei nemcsak látványt adnak, hanem érzést is: melankóliát, emlékezést, és mély identitást.
Feledy Balázs művészettörténész szerint Égerházi Imre életműve méltán érdemel országos figyelmet. Nemcsak a képei, hanem a közösségszervező munkája is jelentős. Ő volt az, aki elindította a hajdúböszörményi művésztelepet, majd a hortobágyit is újraszervezte a ’80-as évek elején. Művészeket hívott, fiatalokat motivált, szellemi műhelyeket teremtett. Mindezt a lakóhelye, Debrecen nem ismerte el, a szülőváros, az alkotóhelyszín, Hajdúhadház viszont igen.
A kiállítás rendezésekor Égerházi Attila a festő saját logikáját követte: időrend szerint haladunk végig az életmű fontos állomásain.
A belépő a korai képeket látja először, majd közelebb kerülünk a kilencvenes évek világához. Bár az itt bemutatott gyűjtemény nem fedi le teljes egészében Égerházi Imre pályáját, mégis elengedhetetlen alapja bármely jövőbeli életmű-kiállításnak. És ez még csak a kezdet. Szeptember 17-én három különböző helyszínen is nyílik majd Égerházi-kiállítás, és Attila zenekarával is fellép – apja képei ihlette darabokat is előadnak. Ez a különleges megemlékezés egyszerre lesz vizuális és zenei főhajtás a száz éve született művész előtt.
Az Égerházi Emlékház tehát nem csak a múltról szól. Hanem arról, hogy van egy város, ahol az értékeket nemcsak őrzik, hanem meg is élik. Ahol egy festő, aki valaha immár nem nemesi család sarjaként, hanem „csak parasztként” élt itt, ma már szellemi példaképként térhetett vissza. Ecsetvonásaival nemcsak képeket, hanem közösséget is rajzolt.
CH
