Egymillió lépés Bihar földjén
– Több településen is keresztülmegyünk. Vekerden megnézünk egy bazsarózsa-kertészetet, ott lesz az ebéd. Utána tovább Zsákára; a Rhédey-kastélynál tartunk egy rövid pihenőt, majd megyünk Furtára, ahol a Szent László templomnál pihenünk meg, végül este – terveink szerint 18.45-re – megérkezünk Mezősasra, az első és a második világháborús emlékműhöz. Ma – a tegnapihoz hasonlóan – 28,2 kilométert fogunk menni, a korábbi napokhoz képest valószínűleg kicsit kevesebb napsütéssel kísérve. De, mint tudjuk, a májusi eső aranyat ér… – ezek voltak Magyar Péternek, a Talpra Magyarok Közössége vezetőjének, a Tisztelet és Szabadság (TISZA) Párt elnökének szavai május 22-én reggel Darvason, ahonnan mintegy 250 ember szerte az országból, de még az országhatáron túlról is útnak indult az „Egymillió lépés a békéért és nemzeti összefogásért” menetben.
Az pedig, hogy minden a reggeli terv szerint alakul-e, arról mi magunk is meggyőződhettünk, hiszen a Budapesttől Nagyváradig tartó gyalogos menet kilencedik napján a Cívishír is végig ott volt.
Persze a gyaloglásnak volt előzménye, mert – bár azon bárki előzetes jelentkezés nélkül részt vehet, fotókat és videókat készíthet – úgy láttuk jónak, hogy a szervezők és Magyar Péter tudjon róla, hogy ott vagyunk. Szóval felvettük a kapcsolatot egy TISZA-szigetessel, ő a párton belül intézte az ügyet. Darvasra érkezésünk után levizitáltunk a TISZA sajtófőnökénél, aki jelezte, majd szól, hogy Magyar Péter és Ruszin-Szendi Romulusz, a debreceni Bocskai-dandár és a magyar hadsereg korábbi első embere mikor ér rá velünk beszélgetni.
Tehát vissza az induláshoz! A nap egészére vonatkozó hasznos tudnivalók megismerése után – mások mellett – az egyik debreceni TISZA-sziget tagja szalagot erősít arra a botra, amelyre az út kezdetétől már legalább száz szervezet kötötte fel a menet célja iránti szimpátiáját jelző nemzeti színű szalagját. Induláskor Péter (egy kamionost leszámítva mindenki így nevezte, így mi is maradunk a keresztnévnél – a szerk.) állt a sor élére, a szalagokkal teli bottal a vállán. Ahogy előre haladunk 150-200 méternyit – ilyen hosszú volt a menet – rájöttünk, nem Péter vezeti a sort, hanem egy fiatalember, a hátára erősített zászlótartóval, abba állítva nemzeti trikolorunk, őt pedig egy golfkocsi követi, amelyen a menet élő közvetítésének felelősei dolgoztak. A menet végén egy egészségügyi kocsi, előtte a hálóautó, amely éjszakai hajlékul szolgált Péternek, ha nem volt felajánlott kőház, majd egy forgalmat terelő jármű haladt az emberek mögött. Az már az indulás után nyilvánvaló volt, hogy a közlekedési szabályokat szigorúan be kell tartani, a renitenseket pedig az emberoszlop mellett motorral haladó férfi terelte vissza a sorba. Néhány kilométer megtétele után megtapasztaltuk, hogy az alkalmi forgalmi akadály nagy ritkán váltott csak ki indulatot a közlekedőkből; rengeteg volt a mosolygósan dudáló sofőr, integetés kocsiból, buszból, no meg a biztató és bizakodó kikiabálás. A tömeg látványa az erkélyekre, kapukba csalta az embereket. Egy idős házaspárt a sok magyar zászló látványa hívta ki a szabadba. Persze tudták, hogy kik és miért indultak útnak, de a politika különösebben nem érdekelte őket.
– Ez a Pétermenet! Hogyne tudnám! – vágta rá kérdésünkre egy idős ember.
Érdeklődnünk sem kellett, hogy ki honnan érkezett, hiszen a zászlókra kiírták településük nevét, a Debrecenből érkezettek többsége hátizsákján pedig ott volt a „Stop akku!” kitűző. – Eljöttünk, mert rendszerváltást szeretnénk, hogy tudjunk normálisan beszélni, a magyar magyarnak ne legyen ellensége… –, majd sorolta egy debreceni nő, hogy mi miatt van elege az elmúlt 15 évből. – Tízen jöttünk, de az utolsó magyarországi szakaszra egy egész busznyian leszünk. A hangulatot imádjuk, kiválóan érezzük magunkat – sietett előre a társaihoz.
Darvast elhagyva földútra tértünk, a Bihari-sík csodálatos mezői között kanyargó úton folytattuk utunkat Vekerd felé. Közben érkezett az SMS, hogy Ruszin-Szendi Romulusz most ér rá. Mögé érve kiderült, hogy a mellette lévőknek magyarázza a háború kiterjedésének eshetőségét. – Az úton szinte folyamatosan beszélgetek a mellém szegődő emberekkel. Leginkább a biztonság érdekli őket; lesz-e háború, én hogyan látom – mondta. Aztán ráterelődik a szó arra, hogy Bihar, ahol most gyalogol, szinte már hazai táj számára, és hogy egy edzett katonából mennyit vesz ki napi közel 30 kilométer. – Igen – nevet –, tényleg közel lakom, kevesebbet kell logisztikázni, mint ha a Dunántúlra kellene mennem. Fizikálisan nem okoz nagy problémát, de a nap végén természetesen én is érzem kilométereket – mondta, és hozzátette: az itt tapasztalt légkörre, hangulatra van szüksége az embereknek, és nem a gyűlölködésre, nem az ellenségeskedésre. Úgy véli, azért csatlakoznak nagyon sokan hozzájuk, mert nézik az élő közvetítést, a képeket, és látják, hogy itt az emberek mosolyognak, énekelnek, figyelnek egymásra, segítenek egymáson.
Magyar Péter közelében haladva nyer igazán értelmet számunkra a sajtófőnök reggeli mondata: majd szól, ha beszélhetünk a menet vezetőjével. Hazai és külföldi médiumok interjúvolják – hosszasan, részletesen, témaként leginkább a napi politikai ügyeket mikrofonjukra tűzve.
Aztán az Isten háta mögötti vekerdi pusztában két, oda nem illő jármű tűnik fel a messzeségben. Két fekete autó. – Jönnek Péterért – terjed a hír, és néhányan már látni vélték a lefüggönyözött ablakokat is. Egy perc múlva aztán helyükre kerültek a dolgok. Budapestről érkeztek, és finomságokat hoztak a gyaloglóknak.
Vekerd előtt felérünk az aszfaltútra, itt már sokan várták a menetet, tapsolták, éljenezték az érkezőket, kézfogás, egy-egy ölelés, közös fotó Péterrel, majd közösen mentünk be Hajdú-Bihar legkisebb falujába. Egy koordinátor elmondja a tudnivalókat Vekerdről Péternek, aki, a településekre érkezés rituáléját követve, élőben jelentkezett be közösségi oldalára. A koordinátortól tudjuk, hogy negyven fő fogadására készültek, de 60 főre főztek, és van a vegánoknak is ebéd. Ettől függetlenül senki sem maradt éhen. A kissé pilledt társaság vállalkozóbb tagjai megnézték a bazsarózsakertet, Péter és barátnője hosszasan beszélgetett a tulajdonossal, mi pedig a csapat tagjaival.
Egy idősödő férfi számára csíksomlyói emlékeit idézte ez a menet: – Ott éreztem hasonló szeretetet, közösséget, összetartozást, szinte könnyezem, annyira örül a lelkem, hogy ezt megtapasztalhattam országhatárunkon belül is – mondta.
Mellettünk két házaspár beszélgetett, a férj elmondta, ha újdonsült ismerőseik a Bükkben járnak, feltétlenül keressék meg őket. A feleség rákontráz férje szavaira, és javasolja, hogy menjenek el hozzájuk, és együtt járják be a Bükköt.
Vekerdet elhagyva leszakad az ég, persze nem egyszerre, hanem óvatosan, de a távoli fasorok már eltűnnek a közeledő esőfüggöny mögött. Előkerülnek az esőkabátok, esernyők – töretlen lendülettel haladunk a cél felé. Legalább egy óráig zuhog kívül, a kabátok alatt pedig szivárog, majd folyik, és a bőrünket is eláztatja. Közben azonban nemcsak ének, hanem tánc is van a tocsogós aszfalton.
Zsákára érve már csak szemerkél. A kapujukban álldogálók közül néhánytól megkapjuk, hogy mi vagyunk az ország szégyenei, hazaárulók – hogy csak a legfinomabbakat említsük.
Aztán ott a másik véglet: egy szembe jövő kamionos lassít, kihajol az ablakon, és ujjaival a győzelem jelét formálva „Szevasz Peti!” felkiáltással üdvözli Magyar Pétert. A buszmegállóban várakozók rákezdenek, hogy „Árad a Tisza”, kezet fognak Péterrel, közös képet készítenek, sok sikert és kitartást kívánnak. Itt is sokan csatlakoztak a menethez. Aztán a Rhédey-kastély előtt talán 300 méterrel megállunk, kocsma, a falu „lelke”. Pétert többen követik a helyiségbe, a mosdóban gyors átöltözés, majd a betérők egy-egy pohár rövid itallal belülről is megmelegítik magukat. És hogy ápolják az emberi kapcsolatokat, jó félórát beszélgetnek a bent lévőkkel. A polgármesteri hivatal előtt lévő három emlékműnél egyenként lerója tiszteletét Péter Ruszin-Szendi Romulusszal, majd indulunk a kastélyba.
Az utcán temérdek ember, taps, „Áradjon!”, „Kitartás!”, „Veled vagyunk!”.
Az önkormányzathoz visszakerült Rhédey-kastély történetének és a Rhédey család életének ismertetése után bent is szétnézünk, a parkban igazi magyaros vendéglátás pogácsával, süteménnyel, pálinkával és bodzaszörppel.
– Akár egy kirándulás, olyan ez a nap, nem? – kortyolt nagyot egy Budapest mellől érkezett idősödő nő. – Ma Bihar nevezetességeit ismerem meg, holnap is még Bihar, utána pedig a magyar kultúránk egyik gyöngyszemét, Nagyváradot. Ehhez lelki többletet ad a közös cél, például a távolság önerőből való leküzdése, az életfilozófia azonossága, az új ismeretségek, a közös éneklés, az együttes élmények, és ne tagadjuk, a természet erőivel szembeni kitettség – összegezte tapasztalatait útitársunk, aki a menet utolsó három napjára érkezett. Az idő már sürget, ezért a sor elején állók sietősebbre veszik a tempót. Péter a mellé szegődött gyerekekkel beszélget a faluról, jövőről, iskoláról, fociról, terveikről.
A 47-es főúttól dobos felvezetést kap a csapat, és a faluba érve talán még többen állnak az utcán, mint Zsákán. Itt is van pogácsa, sütemény, pálinka, ásványvíz, no meg temérdek jó szó, biztatás.
A templom helyett egy zárt parkba megyünk, ahol a színpadon Péter két önkormányzati képviselő társaságában elismerően beszél Bihar szépségeiről, értékeiről, felidézi a hatalmas és aranyat érő esőt, miközben énekeltek, táncoltak, aztán a jövőjüket itt elképzelő gyerekeket hozza szóba, majd a tapasztalatairól szól. – Jó érzés magyarnak lenni, jó érzés azt látni, hogy nagyon sokfélék, mégis egyfajták vagyunk, hogy nem beszélünk arról, hogy ki jobb- vagy baloldali; arról beszélünk, hogy mi a közös bennünk, és arra jövünk rá, hogy sokkal több a közös, mint ami elválaszt – sorolta tapasztalatait.
– Sokkolt és szomorúsággal töltött az orbáni beszéd május 9-én – kezdi a Cívishírrel való diskurzust, immár kérésünkre, a nap végéhez közeledve, a földúton baktatva. – Vasárnap beszélgettünk a kollégákkal az újabb országjárásról, és ott bedobtam, hogy elmegyek egyedül, gyalog Nagyváradra. Erre azonnal rávágták, hogy na jó, ugorjunk tovább, majd kisvártatva közölték, nem is olyan rossz ötlet. Egy óra alatt összeraktuk a menetet, és hétfőre megszerveztük az egészet.
A cél, hogy a béke, a szolidaritás és a nemzeti összefogás üzenetét elvigyük a külhoni magyarokhoz.
Magyar emberként, a mostani helyzetben ezt a menetet érzem helyesnek. Rengeteg élményem van, megható, szívet melengető pillanatok, a falvakban hoznak pogácsát, pálinkát, mosolyt, hitet, szeretetet és együtt beszélgetünk békében a településük, hazánk jövőjéről. Ez az út ismét bizonyította, hogy egy politikus nem lehet túl sokat az emberek között, és a politika az emberekről szól. Az út eredménye lehet, hogy akkor érik be, amikor mi már nem is leszünk, például azzal, hogy lesznek olyan nemzeti minimumok, amiket nem rúgunk fel – válaszolja kérdéseinkre Magyar Péter, majd a bihari élményeit eleveníti fel. A csodaszép falut, Darvast, amely ugyan főút mellett fekszik, de ma már csak alig 500-an lakják. Vekerden szívet melengető volt a fiatal pár másfél hektáros bazsarózsaföldje, amin több hasznot el lehet érni, mint 300 hektár kukoricával. Zsáka felé az óriási esőre valószínűleg egész életében emlékezni fog. Kitér rá, sokat jelentett neki a Rhédey-kastély, majd a juhodályok Furtán, Mezősas felé a túzokles a természetőrrel, a gémeskút a pusztában.
Mezősas előtt már fáklyák fénye világítja az utat az utolsó néhány száz méteren. Szerte Hajdú-Biharból, Békésből annyian várták a menetet, hogy szinte megtelik a templom mögötti tér. Péter napi összegzést tart, köszönetet mond a részvételért, a segítségért, majd szalagkötések, fotózkodás és éjszakába nyúló beszélgetések zárják a napot, immár a vacsora mellett.
De ki szervezte a napi programot? Erre Radnai Márktól, a TISZA párt alelnökétől kapunk választ. Elmondta, először kétkedve fogadták Magyar Péter gondolatát azzal, hogy biztosan jó ötlet-e, hogy ő 12 napra eltűnik Budapestről, és az alföldi pusztaságban fog sétálni. Rájöttek, hogy annál nyitottabb dolog nincs, mint falvakon átmenni és beszélni az emberekkel, meghallgatni a problémákat. És ahogy híre ment a menetnek, az útvonalnak, úgy jöttek a szálláslehetőségek, egyéb felajánlások magánemberektől, panzióktól. A TISZA-szigetek rengeteget segítettek, megszervezték az étkezést úgy, hogy mindenkinek jutott meleg étel. – Nekivágtuk egy útnak, aminek csak a terve volt meg, és hozzá minden organikusan fejlődött. Mi a céllal keretet adunk, az emberek pedig élővé, valóságossá tették, sokkal magasabb polcra emelték, mint azt valaha is gondoltuk volna. Az emberekben megvan az igény erre a fajta közösségi élményre, ehhez ad a TISZA keretet. A résztevők felszabadultak tudtak lenni, el merik mondani gondolataikat, mernek kritizálni – összegzett Radnai Márk.
CH
