Hajdúhadház ökölvívó legendája, Gábor László

Gábor László neve fogalom Hajdúhadházon – és nemcsak ott, hanem az egész magyar ökölvívás világában. Bár versenyzőként nem jutott el a csúcsra, edzőként magyar bajnokok és válogatott versenyzők egész sorát nevelte fel – mindezt nem egy nagyvárosban, hanem az akkor mintegy tíz-tizenkétezres Hajdúhadházon. A sikerek, valamint a mesteredző embersége idővel a környező településekről is egyre több tehetséget vonzott. Edzői és emberi tekintélyét jól mutatja, hogy a háromszoros olimpiai bajnok Papp László az ő meghívására tartott teltházas élménybeszámolókat Hajdúhadházon és Tégláson. A hajdúhadházi ökölvívás legendás alakja szoros kapcsolatban állt a hazai szövetség legelismertebb szakembereivel, és munkájával máig maradandó nyomot hagyott a sportág történetében.

Gábor László munkásságát évtizedek óta számos rangos díjjal ismerték el. Legutóbb október elején, a Magyar Ökölvívó Szövetség hajdúhadházi országos korosztályos bajnokságának megnyitóján vehette át a hazai ökölvívásért végzett munkájáért az életműdíjat – a sportág egyik legmagasabb szakmai elismerését. Nem ez volt az első ilyen megtiszteltetés: Hajdú-Bihar megye életműdíját már húsz évvel korábban kiérdemelte. Emellett a Magyar Ökölvívó Szakszövetség érdemrendje is a birtokában van az utánpótlás-nevelésben végzett kiemelkedő munkájáért, mint ahogy a Magyar Sportért kitüntető címet is megkapta a hazai sportélet fejlesztéséért. Hajdúhadház díszpolgára, valamint a város által adományozott Földi János-díj tulajdonosa is. Polcain számos megyei és országos elismerés sorakozik – mindegyik annak a több évtizedes, áldozatos munkának az emléke, amellyel Gábor László az ökölvívás és különösen a fiatal sportolók nevelésének ügyét szolgálta.

Összecsuklott, mint a colstok

Gábor László egyéves korától Hajdúhadházon él, ahol akkoriban a televízió hiányában a sport volt a gyerekek legfőbb szórakozása. Iskolásként birkózott és futballozott, s különösen a birkózást szerette meg. Az általános iskola után Debrecenben tanult tovább, és egyik első útja a DVSC birkózóedzésére vezetett, ahol egy szőnyegen gyakorolhatott az olimpiai bajnok Hódos Imrével is. Aztán egy verseny előtti mérlegelés óriási fordulatot hozott életében. A testsúlymérés az ökölvívók termében zajlott, ahol a boksz azonnal magával ragadta. A következő héten már az öklözők tréningjére ment. Harmadik alkalommal az edző kesztyűt húzatott vele, és a szorítóba küldte – ahol azonnal megmutatkozott mozgékonysága, amit, állítja, korábbi néptáncos múltjának köszönhetett.

1958-ban már versenyzőként lépett ringbe, és ettől kezdve az ökölvívásnak szentelte életét. Idővel Hadházon is otthonra talált a sportág, de az edzések rövid idő után abbamaradtak, ezért Gábor László visszatért Debrecenbe.

– Középsúlyban, félnehézsúlyban és nehézsúlyban is bokszoltam, gyakran vállalva a tőlem nehezebb súlycsoportok kihívásait a csapatbajnoki pontokért. Volt, hogy nehézsúlyú válogatott ellen léptem ringbe Diósgyőrben, ahol ugyan vereséget szenvedtem, de hazai közönség előtt arattam egy emlékezetes győzelmet nehézsúlyú ellenfelem felett: egy pontos jobbegyenessel kiütöttem, aki összecsuklott, mint egy colstok 

– mesélte. A közönség ünneplése, a vállon való kivitel örökre megmaradt benne.

Akkoriban a megyei, területi és vidéki bajnokságok után lehetett az országosra jutni, ahol már a legjobbak mérkőztek. Bár odáig nem jutott el, a sport szeretete megmaradt benne. Később Téglásra hívták, ahol rövid időre a súlyemelés felé fordult. Utolsó ökölvívóversenyén, 1963-ban Szegeden második helyet szerzett.

– Nem sokkal ezután a hajdúhadházi sportegyesület elnöke kért fel, hogy három hétre vezessem az ökölvívóedzéseket. Elvállaltam, és a három hétből ötven év lett. Közben a téglási Hajdúsági Művekben dolgoztam, munkahelyem pedig támogatott abban, hogy az edzősködést be tudjam illeszteni az életembe.

A közösség ereje

Az edzői pálya kezdetén Gábor László még nála idősebb sportolókat is tanított, akik tisztelettel elfogadták irányítását. Edzéseiket tornatermekben, a városháza dísztermében és a kultúrházban tartották – ahol éppen helyet találtak. Pénz híján versenyekre nem tudtak utazni, de bemutatókat és tornavizsgákat rendszeresen szerveztek. A debreceni szakemberek időről időre ellenőrizték munkáját, és mindig elismeréssel szóltak róla.

Amikor bevezették a technikai minimumvizsgát, Gábor László Budapestre vitte tanítványait, ahol rendszeresen találkozott Papp Lászlóval, a háromszoros olimpiai bajnokkal, és edzőjével, Adler Zsigmonddal. Tőlük sok hasznos tanácsot kapott, amelyek meghatározóak lettek tréneri pályafutásában.

– Egyik legszebb emlékem az Európa-bajnok Énekes Vilmoshoz fűz (Énekes István olimpiai bajnok öccse - a szerk.), aki egy budapesti minimumvizsgán megdicsérte tanítványaimat, majd felajánlotta, hogy csapatával, a Vasassal ellátogat Hajdúhadházra. A kultúrházban leszegezett szorítósarkok között rendeztük meg a gálát, amelyet egész nap hirdetett a hangosbemondó. A 12–12 fős mérkőzéssorozat nagy élményt adott mindenkinek, és Énekes Vili bácsi később is meghatottan emlegette a hajdúhadházi látogatást. A vendég bokszolókat akkoriban helyi családoknál szállásoltuk el, és ott étkeztek, hiszen nem volt még szálloda vagy étterem a városban. Ez a közös hétvége nemcsak sportélményt, hanem közösségi összetartást is teremtett – s egyben új lendületet adott a hajdúhadházi ökölvívásnak. Egyszer meghívtam Papp Lászlót Hajdúhadházra. 1973. március 16-án Papp Laci bátyám egyedül, vonattal eljött hozzám. Tégláson és Hajdúhadházon is teltházas élménybeszámolót tartott. Ez is nagyon szép emlék. Utána is sokat találkoztam vele

– mesélte az idős mester, akit több mint fél évszázad távlatában is meghatott az akkori történet.

…és jöttek a sikerek!

 1968-tól már több anyagi forrás jutott a hajdúhadházi ökölvívásra, így a versenyzők az ország távolabbi pontjaira is eljutottak, sőt, a magyar bajnokságokon is részt vettek. 1972-ben két tanítványa, Csősz Gábor és Névtelen Sándor magyar bajnok lett, később Ábrók László is elhódította az országos címet. A ’70-es évek végén a debreceni gördülőcsapágygyár egy ökölvívószorítót adományozott a klubnak – ez akkoriban hatalmas előrelépésnek számított. A szorítóban nemzetközi és országos versenyeket is rendeztek.

Gábor László ez idő alatt elvégezte a Testnevelési Főiskolát, ahol megszerezte az ökölvívó szakedzői képesítést, és az edzői munka mellett kiemelkedő utánpótlás-nevelést végzett. Az 1970-es években több válogatott ökölvívó is Hajdúhadházról került ki – köztük Csősz Gábor, Névtelen Sándor, Ábrók József, Ábrók Sándor, Benke László és Barta Tibor. A későbbi évtizedekben olyan nevekkel folytatódott a sor, mint Nagy József, Komjáthi László, Matolcsi Mátyás és Szabó Ferenc, akik szintén nemzetközi versenyeken is indultak.

Edzői munkáját nemcsak a bajnokok, hanem a tanítványok iránti gondoskodás is jellemezte: ha kellett, több sportolójának munkahelyet is szerzett, hogy folytathassák az ökölvívást. A ’80-as években előfordult, hogy egy edzésen 92 ökölvívó gyakorolt egyszerre Hajdúhadházon – ez a helyi sportélet aranykora volt.

A növekvő létszám miatt korábbi edzője, Szűcs Ferenc, majd később Tatár Béla és Gyulai Sándor, Gájer József, Oláh Miklós, Fazekas László, Varga Sándor segítette a munkáját. Az 1990-es évektől korábbi tanítványai – Salánki Zoltán, Salánki László – is bekapcsolódtak az edzői munkába.

Gábor László nemcsak edző volt, hanem a hajdúhadházi ökölvívó szakosztály motorja: minden feladatot ő látott el, a szervezéstől a versenyekre nevezésig, a szállásfoglalástól a támogatók felkutatásáig. Jó kapcsolatot ápolt mindenkivel, a város vezetésétől a helyi vállalkozókig, akik bár pénzzel ritkán tudtak segíteni, más módon mindig mellé álltak.

A ’90-es években a szakosztály anyagi helyzete különösen kedvező volt, köszönhetően egy helyi szállítmányozó cég támogatásának: kesztyűket, fejvédőket vásároltak, így a fiataloknak mindenük megvolt az edzéshez. Pedig kezdetben mindössze két homokzsákon gyakoroltak. Gábor László vallotta, hogy a siker kulcsa az edző és tanítvány együttműködésében rejlik – a mozgás, az ütés, a védekezés csak közös bizalommal és odafigyeléssel tanulható meg.

Tanítványait nemcsak sportolóként, hanem emberként is nevelte: figyelte iskolai teljesítményüket, kapcsolatban volt a tanárokkal és igazgatókkal, munkahelyet szerzett nekik, segítette őket az életben való boldogulásban. Több sportolóját ő készítette fel olimpiai és Európa-bajnoki szereplésekre – köztük Nagy Józsefet, aki az atlantai olimpiára is kijutott, első hajdúhadházi sportolóként.

– Az elveim egyszerűek, de szigorúak voltak: a gyerekek maradjanak egészségesek, ne dohányozzanak, ne igyanak, és ne verekedjenek az utcán. Aki megszegte a szabályokat, többé nem jöhetett edzésre. Fontosnak tartottam a tanulást is: az edzések elején mindig sorakozóval kezdtünk, és hetente legalább egyszer leültem beszélgetni a fiatalokkal gondjaikról, életükről. A tehetséges versenyzők szüleivel is folyamatosan kapcsolatban voltam, és mindig arra neveltem tanítványaimat, hogy verseny előtt pihenjenek, ne csavarogjanak. Fegyelem, kitartás és tisztesség nélkül ugyanis nincs igazi sportember

 – sorolta az erényeket, amelyekre a sport nevelte az embert.

Gábor László már pályája során elhatározta, hogy 2011-ben befejezi az aktív munkát. Így is tett: 2011-ben adta át az edzőséget Salánki Zoltánnak, aki korábban tanítványa, majd segédedzője volt. Salánki akkor már tanárként dolgozott Hajdúhadházon, helyben élt, ismert és elismert személyiség volt a városban – ezért Gábor László biztos volt benne, hogy nála jobb kezekbe nem is kerülhetett volna a hajdúhadházi ökölvívás ügye.

Kovács Zsolt