Filmekben is feltűnnek a Földesi Madársuli lakói

Marci, Ernő, Bogyó, Törpike, Henrietta, Krisztina és Jenő évek óta „járják” az országot, hogy emberek ezreivel ismertessék meg a madarak különleges világát, felhívva a figyelmet az állatvédelem fontosságára – mindezt a saját tollukon bemutatva. Az ara- és a jákópapagáj, a kuvik, a karvaly, a Harris-ölyv és a vándorsólyom békésen élnek egymás mellett a Földesi Madársuliban, kiélvezve, hogy Imre István és felesége, Mile Andrea lesik minden kívánságukat.

– Gyerekkoromban is voltak madaraim, szaporítottam őket, mindig is érdekelt a világuk. Körülbelül tíz évvel ezelőtt volt egy Nagy Sándor-papagájom, amit több trükkre is megtanítottam. Közben meg hencegtem mindenkinek, hogy „hé, figyelj, tudod mit csinál ez a papagáj? Gördeszkázik!” Ekkor a Bihari-sík Tájvédelmi Körzet egyik munkatársa, Bona Gabi elhívott madárgyűrűzésre, hogy az ott összegyűlteknek mutassam meg, mit is tud a papagáj. Így indult minden – emlékezett vissza a kezdetekre István, miközben az állatok ketrecei előtt haladtunk el. Amit akkor tapasztalt, az alapjaiban változtatta meg az életét. – A gyerekek úgy néztek, mintha csodát láttak volna! Azonnal meg is fogalmazódott bennem: a jövőben ezt akarom csinálni, ezeket az arcokat akarom látni. Azt, hogy úgy ismerjék a madarakat, ahogyan én, hogy megmutassam, nem kell tőlük félni, óvni, védeni kell a környezetet és benne az állatokat.

István beszerezte a szükséges hatósági engedélyeket, letette a solymászvizsgát is, és elkezdte különböző trükkökre tanítani madarait. Az előadásainál mai napig arra törekszik, hogy ne csak show-elemeket mutassanak be, hanem edukáljanak is. Elmondják a bagoly, a héja, a papagáj életmódját, táplálkozását, szaporodását. Az elmúlt 9 év tapasztalata azt mutatja, az óvodás, iskolás korú gyerekek ezeket az információkat mélyen elraktározzák magukban, sőt, sokan nekik köszönhetően látnak először ilyen állatokat.

Ernő a rendőröktől kért segítséget

A 7 éves jákópapagáj hatalmas, épített ketrece előtt állva István épp azt magyarázta, Ernő milyen ügyesen tud hangot és szavakat utánozni, amikor mintegy mellékesen odavetette: „tudod, ő a szökött papagáj”.  – Nem ismered a sztorit? Akkor elmesélem, kezdem az elején! Minden madárnak van egy, a saját igényeinek megfelelő szállító boxa, ám Ernőt nem lehet ilyenbe betenni, ezért ő az anyósülésen utazik, sosem szokott elmenni, általában szépen ül mellettem mindenhol. Ercsibe mentünk, ovisoknak tartottunk előadást, és a végén bementünk egy irodába. Igen ám, de az ablak nyitva volt, Ernő meg úgy gondolta, világot lát. Egész délután kerestük, nem leltük meg. Feltettük a közösségi oldalra, a helyi Facebook-csoportba, de senki nem látta. Én biztos voltam benne, hogy Ernőt nem látom többet, megfogta egy macska, vagy elvitte egy ragadozómadár. Hazajöttem, majd másnap hívott az óvónő: megvan! Nem fogod elhinni, hol találták meg! Ernő a helyi rendőrkapitányságra ment, felült egy fára, és onnan kiabálta, hogy "Gyere, gyere már!", és utánozta a riasztó hangját – nevette el magát István. A rendőrök kimentek a zajra, majd értesítették az óvónőt, aki pedig riasztotta a madarászt. Utóbbi telefonon keresztül próbálta nyugtatni Ernőt, és végül sikerült is megfogni a riadt madarat, így a sztori szerencsés végkimenetelű lett. – Ernő, a papagáj, aki feladta magát a rendőrségen! Szerintem érezte, veszélyben van, ezért kezdte utánozni a riasztó hangját. Nem is tudom, honnan vette, nagyon ritkán hall riasztót a szomszédból – mosolygott István. Hozzátette, az óvoda és a rendőrség között nem volt nagy távolság, Ernő valószínűleg az elveszése helyére akart visszatalálni. A szakirodalomban is kitérnek arra, ha egy madár elrepül, érdemes visszatérni az elveszési pontra, hiszen az állat keresi a gazdáját.

Ernő gyakran megtréfálja Andreát és Tímeát is, a nagy lányukat, hiszen tökéletesen utánozza István hangját.

– Van, hogy gyomlálok, megszólal valaki: „itt vagy?” Én válaszolok, elmondom, mit csinálok, megbeszéljük a napi tervet, és egyszer csak István megjelenik a ház másik oldaláról. Akkor jövök rá, végig Ernővel beszélgettem – kacagott fel Andrea. De Ernő szívesen szóba elegyedik az előadásokon a konyhás nénikkel, óvónőkkel és a karbantartókkal is. – Meglepő, de olyan mondatokat is mond, amiket mi soha. Késő délután mindig hozok neki almát, és mondom: Ernő, itt a vacsora. Amikor elkezd sötétedni, kérdezi is, hogy hol a vacsora. Egyszer azonban kérdőre vont, és úgy szólt: „Mikor hozod már a vacsorámat?” Nagyon meglepődtünk! – mondta Andrea.
Míg beszélgettünk, Ernő egyetlen hangot sem adott ki. Forgatta a fejét, minden mozzanatunkat követte, vizslatott a szemével, de egyetlen nyikkanást sem hallatott. Sem István, sem Andrea nem tudta szóra bírni. – Néha a Hortobágyi Madárkórház programjait is színesítjük, fő attrakcióként a beszélő papagáj volt beharangozva – vette át a szót István. – Míg a többiekkel foglalkoztam, Ernő gubbasztott a helyén, úgy tűnt, egyetlen szót sem fog mondani. Folyamatosan néztem a szemem sarkából, de semmi. Gondoltam is, mekkora ciki, hogy eljött 3-400 ember, majd csalódottan fognak hazamenni. A többi madárral húztam is az időt, hátha kedvet kap a mutatványokhoz. Végül nem volt mese, odaléptem Ernőhöz, bemutattam, elmondtam, mit tud. És láss csodát! Megrázta magát, és azonnal beszélni kezdett! Ott jöttem rá, figyelik egymást az állatok, tudják, mikor következnek. Azóta is tartjuk a sorrendet. Mert ha például nem Marcival, az arapapagájjal kezdek, akkor ő addig kiabál, míg be nem mutathatja tudományát. De a héja is azonnal mozgolódni kezd, mihelyst letettem a baglyot, hiszen tudja, most jött el az ő ideje, várja a feladatokat.
István meglátása szerint az emberek többsége nem is gondol bele, milyen ügyesek és okosak a madarak. Például egy háznál fészkelő fecske pontosan tudja, kik tartoznak az adott ingatlanhoz, felismerik az idegeneket. Tökéletesen memorizálják a hangokat, az arcokat, egy idő után nem félnek a megszokott emberektől. A madarak ugyanúgy kommunikálnak egymással, mint a kutyák és a macskák. Jelzik a veszélyt, az élelmet.

Bogyó, a mesehős

A következő ketrecben két bagoly pihent, és azonnal felmerült a kérdés: ha a bagoly éjszakai állat, akkor hogyan taníttatták meg velük Istvánék, hogy nappal produkálják magukat a gyerekeknek? – Tökéletes kérdés, ezzel rendre találkozunk. A baglyok éjjel vadásznak, emiatt mi, emberek azt mondjuk, nappal alszanak, hiszen nekik is ki kell pihenniük magukat, ám ez téves következtetés. Különböző fajú madarakra tettek már jeladókat, és műholdon keresztül figyelik minden mozzanatukat. Ennek köszönhetően tudjuk, hogy a vándorsólyom akár háromezer méteres magasságig is felrepül, és azt is, hogy volt olyan albatrosz, ami másfél évig nem szállt le. Utóbbinak mégiscsak kellett aludnia a másfél év alatt! A tudomány bebizonyította, hogy a madaraknak nincs szükségük hosszú alvási periódusokra, sőt, ki tudják kapcsolni csak a jobb vagy csak a bal agyféltekéjüket – kezdte magyarázni István. – Az ősembernek is folyamatosan ébernek kellett lennie, hiszen állandó veszélyben volt. De ahogy fejlődött a világ, erre a folyamatos éberségre már nem volt szükségünk, egyszerűen elhagytuk. De az állatvilágban megmaradt. Szóval ha azt látod, hogy nappal a bagoly alszik a faágon, akkor nagy valószínűséggel ébren van, ám mivel nagyon érzékeny a szeme a fényre, hunyorít. Mindenre figyelnek, rendkívül jó a hallásuk, pusztán nem szeretik az erős fényt – jelentette ki. A baglyok egyébként nagyon jó vadászok, a téli sötétségben 50 méter távolságból is képesek meghallani a 10 centis hóréteg alatt motoszkáló egeret. Emellett észreveszik a több száz méter magasan köröző ragadozót is a szikrázó napsütésben. A tudósok azt mondják, öt kilométerről meglátnak egy galambot, nyolcszáz méterről egy szitakötőt. De ezt nem tudhatjuk pontosan, nincsenek olyan UV-fény receptoraink, mint nekik.
– A nagyobbik bagoly Bogyó, imádják a gyerekek és a felnőttek is. Fotózkodnak vele, amikor a vállukon, a fejükön pihen. Hamarosan megjelenik egy mesekönyv, melynek ő lesz a főszereplője. A Földön Szárnyakon azért lesz különleges, mert minden állat szerepel benne, ami megtalálható a Földesi Madársuliban. Fő cél itt is az edukáció – mesélte István.

Barátságban él az afrikai uhu és a kakas

Istvánék gyakran segítenek a természetőröknek, hiszen ha egy bajbajutott gólyára, bagolyra, esetleg ragadozó madárra találnak, tőle mindig kérhetnek eleséget, és szívesen biztosít néhány órára helyet is az állatnak, amíg el nem viszik a madárkórházba. Így került hozzá egy galamb, ami ma már a bemutató része. – Neki köszönhetően a gyerekek megtudják, hogyan kommunikáltak az emberek a háborúban, hogyan vitték a hírt egyik országból a másikba sok-sok évvel ezelőtt. Fontos tudni, hogy nemcsak a postagalamb repül haza bármekkora távolságból, hanem a többi madár is. Gondoljunk csak a fecskékre, akik Afrikából ugyanabba a fészekbe érkeznek vissza, ahonnan elmentek. A postagalambok azért mások, mert nem repülnek el telelni, továbbá útjuk során nem tesznek kitérőket – sorolta István. Érdekességként megemlítette, hogy a postagalambok 2-500 kilométert is képesek megtenni, miközben a testtömegük felét elvesztik.

A következő ketrecben meglepő jelentnek lehettünk szemtanúi. Egy kakas békésen pihent egy afrikai uhu társaságában. Egymás mellett, hangtalanul ültek. – Ő Margit, besorolása szerint veszélyes, így dupla drótháló mögött kell tartani. De mint látod, nagyon nyugodt, az aranytorkú kis kakassal éli mindennapjait. Nem így terveztük, de a kakas folyamatosan átszökött Margithoz, így végül maradt. Nyilván azért sem bántja Margit, mert nem kell élelmet fognia, így nincs rákényszerülve.

Krisztina és Marci a filmvásznon

Két lépéssel távolabb egy faágon ült Krisztina, a karvaly. István csak annyit mondott, ő a téli madáretetők réme, és már rá is tért volna a következő állatra, amikor Andrea megállította. – Egy tévésorozatban fog szerepelni, melynek címe The Pendragon Cycle. A tervek szerint 2025-ben kerül képernyőre – kezdett bele Andrea. – Stephen R. Lawhead írta a történelmi fantasy könyvsorozatot, amely az Artúr-legendán alapul. Ezekből készül most sorozat, több jelenetben pedig feltűnik Krisztina is. Pátyra utaztunk a forgatásra, de előtte több nehézséget is le kellett küzdeni. Sok titkot itt sem árulhatunk el, de azt igen, hogy Krisztinát össze kellett szoktatni egy lóval, hiszen közös jelenetben szerepelnek – sorolta. Megtudtuk, a rendezők nem árulnak el sok részletet a filmekből, pusztán annyit, milyen környezet fogja fogadni a madarat és azt, nagyjából milyen jelenetre számítsanak. Mivel Krisztina korábban nem találkozott lóval, ezért István egyik ismerőséhez jártak „gyakorolni”, hogy a madár ne ijedjen meg, amikor kamera elé kerül. Ahhoz hozzá van szokva, hogy rengeteg ember veszi körül, de a díszletek, a nagy mikrofonok elvonhatják a figyelmét, ezért otthon próbáltak „stúdió hatást” elérni. Krisztinának mindössze néhány alkalomra volt szüksége ahhoz, hogy elfogadja és megszokja a több száz kilós lovat, és ne féljen tőle. Annyit elárulhatunk, a rendezők meg voltak elégedve Krisztina szereplésével.

Az arapapagáj, Marci filmes karrierjéről azonban már kulisszatitkokat is megoszthattak Istvánék. Ugyanis néhány hónappal ezelőtt bemutatták a Lepattanó című filmet, melyben a nagysikerű Dallas című sorozat Bobby Ewingja, Patrick Duffy is játszik. Sőt, Marci volt Patrick Duffy házi kedvence! – A Budai-hegységben voltunk, egy olyan ingatlanban, melynek ablakai egy gombnyomásra kinyíltak. Konkrétan az ablak volt a ház fala! Féltünk, hogyha Marci kirepül, soha nem találjuk meg, ugyanis a jelenetben nyitva vannak az ablakok – mondta István. – Idegen környezet, idegen emberek, előtte pedig a hívogató erdő. Marcinak az volt a dolga, hogy szépen üljön a helyén, és amikor megérkezik a „gazdája”, az megsimogatja a papagájt, mintha ez egy teljesen természetes, mindennapi dolog lenne. Ennyit tudtunk. Mikor megérkeztünk a forgatás helyszínére, kértük, jöjjön ide a színész, akivel lesz a közös jelenet, ismerkedjenek össze Marcival, elmondom neki, mire figyeljen, hogy a lehető legtermészetesebbnek hasson a dolog. Azt mondták, a művész épp reggelizik. Oké, akkor várunk… Majd egyszer csak megjelent Bobby! – csapta össze a tenyereit István nevetve. Mint mondta, Patrick Duffy nagyon kedves volt, mindenkivel barátságosan viselkedett. Meglátásuk szerint nem voltak sztárallűrjei, természetesen viselkedett, és nagyon örült Marcinak. – Ez volt a filmforgatás utolsó napja, így készült csoportkép is, amin rajta vagyunk. Patrick Duffy a stábtagoknak is megköszönte munkát, elmondta, milyen jól érezte magát. Nagy élmény volt!

István elárulta, ezeket a felkéréseket kihívásként fogja fel, és örömmel veszi.

Az elválaszthatatlan játszópajtások: Kormi és Kevin

Még beszélgettünk, az utolsó ketrec rácsai között két kis fejecske jelent meg, és lármájukkal tudatták, ők is részesei akarnak lenni eszmecserénknek. Kormi és Kevin, a két holland törpekecske alig várta, hogy – némi szénával a kezünkben – bemenjünk hozzájuk. Otthonukat egy német óriásnyúllal osztják meg, de ez nem zavarja őket. Kormi és Kevin különböző cirkuszi mutatványokat tud, például egy kis székre állnak vagy épp átbújnak alatta, hengert gurítanak a hátsó lábukon egyensúlyozva. – Másfél évesek. Nem testvérek, de mára már elválaszthatatlan barátok lettek. Művész uraknak hívjuk őket, hiszen ha meglátják, veszem elő a kendőjüket, azonnal produkálják magukat – tudatta Andrea. – István szerette volna, ha én is az állatok közelében dolgoznék, vinnék egy saját projektet. Elkezdtünk gondolkodni, milyen állat legyen, ami viszonylag könnyen szállítható, aranyos, tanítható. Itt jött képbe Artúr, az óriásnyúl meg Alfonzó, a törpenyúl. Aztán elhatároztam, legyen kecske. Gyerekkoromban mindenféle állatunk volt otthon, nem áll távol tőlem ez a világ. A kecske szeret az emberek között lenni, kíváncsi természetű, imád játszani, pajkos. Napi háromszori foglalkozás mellett fél év alatt megtanulták a trükköket, és most már ők is járják velünk az országot – közölte Andrea, és kiengedte a két kecskét az udvarra, hogy megmutathassák, mit tudnak. Ekkor Ernő feladta szótlanságát, és István hangján kezdte el magához hívni Kormit. Majd – fitogtatva tudását – utánozta a leveli békát, macskát „kergetett”, és lányok után „fütyült”.

Vissza a természetbe!

Istvánék azt vették észre az elmúlt években, hogy már nem csak a gyerekek szakadnak el egyre jobban a természettől. – Van olyan 8-9 éves diák, aki még életében nem simogatott meg egyetlen állatot sem. Nem tudják, hogyan kerül az asztalra a tej vagy azt, hogyan kell kibontani a szotyit. De találkoztunk az évek alatt olyan fiatal óvónővel is, aki élőben nem látott még kecskét. Sajnos ezt hozta a digitális kor és a városi lét. Pedig rengeteg szeretetet kaphatunk az állatoktól, érdekes világuk pedig megannyi titkot rejt. Azt vettük észre, a lányok kíváncsibbak, mint a fiúk, ők hamarabb benne vannak például a szöcskekeresésben is vagy a csigafogásban – hangzott el, miközben Marci az asztalra tett karikákat pakolta egy rúdra, majd produkciója bemutatója után integetett lábával és egy puszit nyomott az arcunkra. A madársuli lakóinak köszönhetően számos félelmet is legyőzhetnek a gyerekek, a felnőttek. Hiszen saját bőrükön tapasztalják, hogy ha szépen bánnak az állatokkal, akkor nem támadják meg őket, békében élhetnek egymás mellett. – A gyerekek kíváncsiak. Minden érdekli őket, ha elég közel visszük hozzájuk. A háromévesek figyelmét is le tudjuk kötni és a 14 évesekét is. Hagyni kell őket, hadd fedezzék fel a világot! Jöjjön, simogassa meg a madarat, nézze meg közelről a tollát, közben elmesélhetjük neki, mit eszik, hogyan vadászik, tisztítja meg a tollait. Ezáltal fejlődik. Reméljük, hozzájárulhatunk ahhoz, hogy egy természetszeretőbb, az állatvédelemre fogékonyabb generáció nőjön fel. Hiszen ez a cél – összegzett István.

Fogarasi Renáta