Erdély elrablásának gyásznapján

Azt, hogy a világháborút elvesztettük, megérdemeltük! De azt, hogy a románokat hozzánk csatolják, azt már nem! (Fülöp Miklós)

A ma nemzedéke talán nem is tudja: 1918. december 1-jén Gyulafehérváron összecsődült mintegy százezernyi erdélyi, máramarosi, partiumi és bánáti román egyoldalúan kimondta, hogy a románok lakta területek attól arrafelé Óromániához csatlakoznak. Nem kérdezték meg az akkor még Erdély lakosságának 40 százalékát alkotó magyar és szász-sváb népesség egyetlen képviselőjét sem. Erdélyt, amolyan balkáni román módon egyszerűen elrabolták. Szívszorító események tragikumába taszították az ezeréves magyar Erdély lakóit. Kolozsvárra például 1918 szentestéjén vonultak be. Az akkor még színmagyar Kolozsvár lakói a Jézuskához imádkoztak, hogy mentse meg városukat a román hordákról. Ugyanakkor a részeg román katonák Mátyás király szobrán mászkálva üvöltötték, hogy Ardealul e al nostru! (Erdély a miénk!)

Fehér zászlóval állunk előtted, történelem, írta valaki az akkor megjelenő Keleti Újság hasábjain. Maguk a románok se nagyon hitték, hogy Erdély fővárosa az ölükbe hullik, így a román városparancsnok még magyar koronában állapította meg a város polgárainak adóját másnap, karácsony ünnepén. Erdélyszerte úgy viselkedtek, mint hódítók, s még a békeszerződés aláírása előtt valójában birtokba vették egész Erdélyt, a Partiumot, Máramarost, a Szilágyságot és a Bánátot. Utóbbival azonban koncon kaptak össze a szintén hódító mámorban lévő szerbekkel, aztán meg is osztották Bánátot, a magyarabbik fele ma is Szerbia része.

Hogyan történhetett, hogy a darabokra hulló Magyar Királyság legnagyobb koncát éppen az a Románia kapta meg, ami még abban az évben különbékét kötött a Központi hatalmakkal, mivel, ugyebár a német-magyar seregek, visszaverve az 1916-os Erdély elleni orvtámadást, Bukarestet is elfoglalták, s a menekülő román királyi család az orosz cár oltalmát kereste. Hogyan hihetett a magát műveltnek tartó nyugat a balkáni csőcseléknek, ami még a 20. század elején is fenntartotta törvényeiben a rabszolgaságot és az ortodoxia szent bűvöletében még kifliország korában is irtani kezdte kisebbségeit?

Beleértve a dubrudzsai tatárok mellett a moldvai magyarságot is. Az alig 40 éves óromán nemzeti állam terjeszkedési gőgjében Erdélyre vetette a szemét. Az első világháborút megelőző. Vágyuk teljesült!.Románia a legnagyobb területet szakította ki a Magyar Királyságból, nagyobbat 13 ezer négyzetkilométerrel, mint a jelenlegi trianoni csökevény Magyarország. A tragédia az, hogy a magyarság legjobbjai már idejében figyelmezettek az oláh veszélyre, de a magyar képtelen volt fölvenni nyugaton a versenyt a kórusban átkozódó román, cseh, szerb, szlovák propagandával. A trianoni békeszerződésben már teljesen fölösleges volt Apponyi Albert gróf négynyelvű interpellálása: A történelmi Magyarország Európában egyedülálló földrajzi és gazdasági egységgel rendelkezik. Területén sehol sem húzhatók természetes határok, és egyetlen részét sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék. Ez az oka annak, hogy a történelem tíz századon át megőrizte ezt az egységet. De azok az államok, amelyeket a békeszerződés értelmében Magyarország romjain építenék fel, szintén nem rendelkeznek a faji egységgel.

Apponyi szívrengető beszédét akkor sokan megkönnyezték, de hasztalan. Clemenceau, Wilson, és Lloyd George íróasztalain már kielégítették a román, cseh és szerb étvágyakat. Az 1918 december 1-i gyulafehérvári gyűlésen a románok fűt-fát megígértek a kisebbségbe szorult magyarságnak és németségnek, de régi jó balkáni szokás szerint a fűből és a fából sem maradt semmi.

1918 óta sorvad, apad az erdélyi magyarság. Kolozsvár, Brassó ma már nagy többségű román városok, Nagyvárad fele is az már, Marosvásárhely tragikuma ma is fölsejlik, és ha a közeljövőben nem születik meg a székely autonómia, akkor a homogén magyarságú Székelyföldre is nagy román veszély leselkedik.

De nem végeztetett be, még nincs vége mindennek. A történelem kereke előre fordul, s ahogyan 1940-ben hozott a románság számára derült égből magyar világot, úgy a jövő is zálogol még szebb magyar jövőt. A székely autonómiát most már a magyar kormány is támogatja teljes mellszélességgel, s az Európai Unióban is kodifikálni kell immáron a kisebbségi autonómiához való jogot és jussot. Tetszett nekem a legutóbbi katalóniai választás, bekerültek a tartományi parlamentbe olyan képviselők is, akik nem riadnak vissza a Spanyolországtól való elszakadás gondolatától sem. Nos, ugye, hogy szépül a jövő? Végezetül csak annyit mondhatok, ami a gyergyóalfalvi templom falán olvasható: Vándor, vidd hírül a világnak, ez a föld székely volt és az es marad.

Bereczki Károly