Egy budapesti, aki már elkezdett „debreceniesedni” – interjú Kecskeméti Áronnal

Cívishír: A bennfentesek nyilván jól ismernek, de ez az interjú a hokis közegen túlra is elér. Az „outsiderek” kedvéért mutatkozz be, honnan is jött a DEAC pályaedzője, a DHK új szakmai igazgatója?
Kecskeméti Áron: Budapesten születtem, ott is nőttem fel, ott kezdtem el jégkorongozni, játszottam több klubban, majd 14 évesen Dunaújvárosba kerültem, ahol később a felnőtt csapatban is bemutatkoztam. Bár hamar az edzősködés felé fordultam, arra a játékoskarrieremből nagyon büszke vagyok, hogy az akkor domináns, háromszoros bajnok DAB-Doclerben szerepet kaptam. Edzőként Zalaegerszegen kezdtem, majd az Egyesült Államokban töltöttem el három évet, ami rendkívül nagy hatással volt rám és átformálta az egész szemléletemet…

Cívishír: Bocsánat, hogy közbevágok, Amerikát majd részletesen is kibeszéljük, de még érdekelne, hogy a kis Áron Budapesten hol látott jeget először?
Kecskeméti Áron: Második kerületi gyerek vagyok, és elég vicces volt a találkozásommal a jégkoronggal. A legtöbb gyereknél ez úgy történik, hogy elviszik koritanfolyamra, ahol – mert bátor a jégen, tehetséges, vagy látják benne az elhivatottságot – kiválasztják. Rám egyik sem volt jellemző, végig fogtam a palánkot, és sírtam, mert féltem. Édesanyám azonban nem adta fel, azt mondta, az ő fia már csak azért is megtanul korcsolyázni, és visszajövünk este is, és addig járunk ide, amíg szükséges. Így vettem erőt magamon, így kezdődött az én kapcsolatom a jéggel, nem éppen a szokványos módon, édesanyámé az érdem.

Cívishír: Első klubodként az Újpestet jegyzik a hokis adatbázisok. A második kerületiből hogyan lett újpesti gyerek?
Kecskeméti Áron: Újpesten a sokszoros bajnokcsapat kapusa, Vedres Mátyás volt a kapusedző – Isten nyugosztalja, sajnos már nincs köztünk –, és ő adta meg nekem a lehetőséget a szüleim egyetlen telefonhívása után. Így kerültem Újpestre, ami azért elég messze van a második kerülettől.

Cívishír: Miért éppen a kapusposzt? Tudod, a pesti flaszteren is azt szokták mondani: az ügyetlenekből lesznek a kapusok...
Kecskeméti Áron: Van benne valami, de azért nálam más volt az indíték. Édesapám nagy Amerika-fan, élénken foglalkoztatja az amerikai kultúra, és rajong az amerikai sportokért is. Egyszer kaptam tőle karácsonyra egy baseballkesztyűt, amivel nagyon klassz érzés volt elkapni a labdát, és mondhatni, hogy a hokikapus lepkéskesztyűje is hasonló, így szinte kínálta magát a helyzet, tehát egy sajátos fúzió révén lettem kapus.

Cívishír: Az a gyerek, aki először megijedt a jégtől, hogyhogy nem félt a kétszázzal süvítő korongtól?
Kecskeméti Áron: Akkor már túl voltam az ijedségen, és azért a kapus felszerelése minden testrészt jól véd. Igaz, hogy amikor fejbelövik az embert, akkor égett gumiszagot érez, és az nem igazán a vicces része ennek a szakmának, de kárpótol az, hogy a kapust nagy becsben tartják a társak, én is rengeteg szeretet kaptam rövidke pályafutásom során.

Cívishír: A kapusokra azt szokták mondani, hogy kicsit különcök. Igaz ez?
Kecskeméti Áron: Jégkorongban különösen igaz, hiszen senkin nincs akkora nyomás, mint a hokikapuson, és ezzel más sportágak cerberusainak érdemeit nem vitatom el, de talán hokiban a legfeltűnőbb, ha a kapus hibázik, és itt – a játék adottságai miatt – bizony nagyon könnyű hibázni. Ahhoz a mentális harchoz, amit az ember a kapuban vív hatvan percen keresztül, mindenképpen kell egy kis zakkantság. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy hokikapusnak a belevaló, vagánycsávók valók.

Cívishír: Kapusból edző lettél, mégpedig elég fiatalon. Ez is magyarázatot kíván!
Kecskeméti Áron: Zalaegerszegen indult jégkorongprogram, oda hívtak edzőnek, amire először kapásból az volt a válaszom, hogy nem. Aztán sérüléssel is bajlódtam, és megállapodtunk abban, hogy csak augusztusra vállalok munkát Zalaegerszegen. Egy hónap alatt azonban annyira megszerettem a várost, az embereket, a közeget, a gyerekeket, hogy három évig maradtam.

Cívishír: Született pestiként elég jól boldogulsz vidéken!
Kecskeméti Áron: Érdekes, mert én tényleg szeretem Budapestet, és az a különc fővárosi vagyok, hogy engem Budapest, a város forgataga kapcsol ki. Más elmegy a város zajától messze, hegyekbe, vízpartra, hogy kieressze a gőzt, nekem ehhez Budapest kell. Végre itthon, végre pihenek! – mondom a nagy forgalom és dudálás közepette. A vándorlásom azonban hamar elindult, hiszen 14 éves költöztem Dunaújvárosba, onnan Zalaegerszegre, majd Amerikába, majd vissza Budapestre, onnan pedig Debrecenbe. Tulajdonképpen már tinédzser korom óta vidéki vagyok – még Amerikában is egy kisvárosban dolgoztam –, és talán azért is tudok alkalmazkodni, mert mindig is szerettem kapcsolatot teremteni emberekkel. Számomra minden új ismerkedés egy élmény, többnek érzem magam utána.

Cívishír: Mesélj Amerikáról!
Kecskeméti Áron: Még Zalaegerszegen fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy új kihívást keressek, és nem azért, mert rossz sorom volt Zalában. Egyszerűen csak a kíváncsiság hajtott. Elkezdtem leveleket írni Amerikába, és szerencsém volt, hiszen már a harmadik csapatnál, a wyomingi Casper Coyotes juniorcsapatánál nyitottak arra, hogy lehetőséget adnak. Azért óvatosak voltak, ami érthető, hiszen Magyarország nem a jégkorongos világ közepe, és először csak egy háromhónapos próbaszerződést kaptam, de egy hónap után olyan elégedettek voltak, hogy máris rendes szerződést írtunk alá.

Cívishír: Furdal a kíváncsiság, milyen az élet Wyomingban?
Kecskeméti Áron: Amikor rákerestem Casperre, mielőtt kimentem, olvastam, hogy Wyoming második legnagyobb városa. Ha nem is egy Budapest-méretű metropoliszra, de azért egy igazi nagyvárosra számítottam. Ehelyett egy 60 ezres kisvárosban találtam magam. Wyomingban egyébként sincs nagy zsúfoltság, az állam területe két és félszerese a Magyarországénak, de csak alig több mint félmillióan lakják.

Cívishír: Akkor Zalaegerszeg után Casper nem is jelentett nagy változást!
Kecskeméti Áron: A lélekszám tekintetében nem, de azért ég és föld a különbség. Wyoming a mai napig a legfőbb „Cowboy State”, ott még kalapban és bőrcsizmában járnak az emberek az utcán, és pontosan ez jelentette számomra az élményt, hogy egy régi Amerikába, a hamisítatlan Vadnyugatba csöppentem. Randiztam egyszer egy lánnyal, aki elhívott bulizni. Gondoltam, valamilyen zenés szórakozóhelyre megyünk, ahol üvölt a modern zene, mi pedig beállunk táncolni a heringpartiba. Tévedtem. Casperben a legfőbb bulihely neve Midnight Rodeo, mi más lenne, ugye? Volt benne egy műbika, középen táncparkett és szólt countryzene. Ez is egy kultúrsokk volt nekem, örökre feledhetetlen élményekkel gazdagodtam, három szép évet töltöttem el Amerikában. Két évet Wyomingban, egy évet pedig Springfieldben, Missouri államban. Missouri például teljesen más, mint Wyoming, ott már egy modernebb világ fogadott, de lehet, hogy csak az egyetemi lét miatt, ott ugyanis a Missouri State University campusán laktam.

Cívishír: Az amerikaiakat hogy jellemeznéd? Tudják, hogy Budapest nem Bukarest?
Kecskeméti Áron: A labda azért visszadobható, mi sem tudjuk az összes amerikai államot fölsorolni a fővárosokkal együtt. Nekem Wyomingban és Missouriban is nagyon jó kapcsolataim alakultak ki. Remek emberek vettek körül, nagyon sokat tanultam tőlük, és egy pillanatig sem éreztem a szemükben azt, hogy kevesebb lennék náluk, még akkor sem, amikor az angolom nem volt éppen annyira jó az elején. Itthon én jó angolosnak számítottam, de idegen nyelvterületen mentálisan le tudja szívni az embert az állandó angol kommunikáció, és bizony el lehet fáradni. Aztán az ember egyszer csak megszokja…

Cívishír: Az Egyesült Államokban miben fejlődtél?
Kecskeméti Áron: Rengeteg tapasztalatot szereztem. Például arról, hogy ott mennyire üzleti alapra helyezik még a juniorligákat is. Egy 18 éves játékos csak úgy elcserélnek a háta mögött, és már aznap mennie kell - mondjuk Minnesotába. Azt hiszem, a videoelemzésben fejlődtem a legtöbbet, ami ma már nélkülözhetetlen a jégkorongban. Olyan emberekkel találkoztam, akik többszörös Stanley-kupa győztesek. Hatalmas sztorikat lehet tőlük hallani, ami más megvilágításba helyez sok mindent.

Cívishír: Milyen csábításnak nem tudtál ellenállni, hogy három év után otthagytad Amerikát Magyarországért?
Kecskeméti Áron: Springfieldben vezetőváltás történt, nem úgy alakultak a csapattal kapcsolatos ügyek, ahogy azt én szerettem volna, ráadásul éppen akkor keresett meg a Ferencváros azzal, hogy kapusedzőre lenne szükségük. Így kerültem vissza Budapestre, de alig három hónapot töltöttem el a Fradinál, amikor befutott a debreceni ajánlat.

Cívishír: A debrecenieknek sem lehetett ellenállni?
Kecskeméti Áron: Mondtam, hogy szeretem a komoly kihívásokat és az újdonságokat! Márpedig újraépíteni a debreceni csapatot, igazán nagy munkának ígérkezett. Rendkívül vonzó volt az a projekt, amit itt a DHK és az Debreceni Egyetem közösen kitalált, de nagyon tetszett az egyetemi dzseki is, tehát több oldalról is ért a csábítás. Emelet motivált, hogy lehetőségem nyílt Hetényi Zolival is együtt dolgozni! Ezzel együtt nehéz volt a döntés, hiszen pestiként, fradistaként otthagyni a szeretett klubot, nem egyszerű.

Cívishír: Utólag mit gondolsz, jó döntés volt?
Kecskeméti Áron: Napról napra erősödik az érzés bennem, hogy jó döntés volt. A negyedik éve vagyok itt, úgy érzem, és erre büszke is vagyok, hogy kialakult bennem egyfajta debreceni lokálpatriotizmus.

Cívishír: Már 26 éves korod óta a debreceni felnőtt csapat pályaedzője vagy, 29 évesen a több száz gyereket DHK sportigazgatójává is kineveztek. Mi ez a nagy sietség?
Kecskeméti Áron: Kétségtelen, hogy nagyon fiatalon kaptam lehetőséget már David Musialtól is, akitől nagyon sokat tanultam, és azt hiszem, megálltam a helyem pályaedzőként, de remélem, segítségére tudok lenni a György József vezette szakmai stábnak is. A sportigazgatói felkérés hirtelen jött, arra nem tudtam készülni, de szerintem annak szólt, hogy az évek alatt folyamatosan próbáltam képezni magam. A DHK új elnöke, Brehószki Márta kért fel a feladatra, ami nem más, mint a szakmai munka koordinálása az utánpótláscsapatoknál, valamint a DHK és a felnőtt csapat kapcsolatának további mélyítése. Most én próbálok lenni a kapocs a kettő között.

Cívishír: A kívülálló számára vázold fel, hogy áll most a debreceni jégkorong-utánpótlás helyzete, milyen a versenyeztetés?
Kecskeméti Áron: Minden korosztályt lefedünk. A legkisebbek az U8-asok a legnagyobbak az U21-esek. Az U8 alatt is van élet, Köllő István vezetésével korcsolyatanfolyamokat tartunk ovisoknak. Összesen – a női csapattal együtt – tizenegy csapatot versenyeztetünk.

Cívishír: Az edzők felé milyen elvárásokat támaszt az új sportigazgató?
Kecskeméti Áron: Megtartottunk már az első edzői értekezleteket, és elmondhatom, hogy nagyon jó csapat alkotja az edzői stábot. A szakmai fejlődés iránti vágy sokakban munkálkodik, ami számomra azért örömteli, mert én pontosan olyan rendszert szeretnék itt kiépíteni, hogy mindenkinek meglegyen az esélye, ha fejleszteni akarja magát. Gondolok itt arra például, hogy folyamatosan próbálok új dolgokat behozni a mindennapokba, és kinti szakemberekkel való beszélgetéseket megosztani a kollégákkal. Sokszor közös meetingeknél találjuk meg együtt a legjobb megoldásokat. Emellett átalltunk online edzéstervezésre, ami sokkal átláthatóbb. Az edzésterveket feltöltjük egy felhőbe, ami mindenki számára elérhető. A modern technika kínálta lehetőségek óriásiak. Ebbe a felhőbe például videókat is fel lehet tölteni, mondjuk egy-egy taktikai elemről, amit aztán vissza lehet nézni magának a játékosnak is. Egyik új törekvésünk az, hogy U16-os korosztálytól fölfelé kötelezően bevezetjük a videoelemzést élőben, a mérkőzések alatt. Tudnak például olyat a különböző programok, hogy kivágják az adott játékos cseréit, és csak a jégen töltött idejét nézheti meg mindenki a meccs után. Ez azonnali visszajelzés, ami hasznos lehet minden szempontból. A felnőtt csapatnál már alkalmazzuk.

Cívishír: A debreceni hoki helyzetét úgy általánosságban milyennek látod?
Kecskeméti Áron: Mi, a DEAC lettünk az év csapata, ami nagy fegyvertény egy olyan városban, ahol „nehézsúlyú” ellenfelek vannak, már ami a sportágak beágyazódását illeti. Most már nem is kell nagynevű ellenfél, hogy megteljen a csarnok az Erste Liga-mérkőzésekre, tehát már kialakult és egyre népesebb a hoki tábora a városban. Remélem, hosszabb távon egy nagyobb jégcsarnok jelenti majd a megoldást a debreceni hokinak, bár szeretjük mi ezt a csarnokot is. Sokat kell még tanulnunk, akarunk is fejlődni, ezért olyan embereket kell a jövőben megkeresni, akitől tudunk tanulni. Ugyanakkor azon is munkálkodom, hogy ismerősi vonalon az edzőkollégák kiutazhassanak a fejlett hokikultúrájú országokba, mint ahogyan a járvány előtt néhány edzőnk egyhetes svédországi tanulmányúton vehetett részt. Nincs is más lehetőségünk, mint folyamatosan fejlődni, tanulni, különben leszakadunk.

Cívishír: A közösségi portálon heves, ám kulturált vita bontakozott ki arról, hogy miért játszik három orosz a juniorcsapatban? Sokak szerint a debreceniektől veszik el a helyet. Mi a véleményed?
Kecskeméti Áron: Én már annak is örültem, hogy két napig legalább a debreceni hoki körül volt a rajzás abban a jégkorongos csoportban. Tudni kell, hogy létszámgondokkal küzdünk a juniorcsapatot illetően. Sajnos túl nagy a lemorzsolódás, és így az oroszok nélkül nem tudnánk egyáltalán csapatot kiállítani. A legnagyobb boldogság természetesen akkor lenne, ha csak magyarokkal tudnánk feltölteni egy olyan juniorgárdát, amely élcsapat, és versenyképes, de ez most egyelőre csak cél.

Cívishír: A felnőtt csapat teljesítménye miatt egy kicsit csalódottak vagyunk mi, törzszurkolók!
Kecskeméti Áron: A Magyar Kupa-győzelemmel és a négy közé jutással tavaly magasra tettük a lécet, ahhoz képest most valóban gyengébb szezonunk van. Ennek következménye volt nemrég az edzőváltás, ami ha szezon közben történik meg, szerintem nem szerencsés, de az nagy pozitívum, hogy György József nagy elánnal szállt bele a munkába, és ez új lendületet adott a csapatnak. Elismerem, a jelenlegi hetedik helyünk a tavalyi eredmények tükrében nem igazán jó, de hokiban a nagy dolgok a rájátszásban dőlnek el. Az egyik kedvenc csapatom, a St. Louis Blues három éve alig jutott be a play-offba, majd megnyerte a Stanley-kupát, és ott is volt egy edzőváltás a szezon felénél! Ezzel nem akarok semmire utalni, de szerintem majd a szezon végén érdemes értékelni.

Cívishír: A magyar hoki egészéről ugye van markáns véleményed?
Kecskeméti Áron: Köszönöm a kérdést, van! Nagyon sokszor túlzott elvárást állítunk fel a magyar hokival szemben. Mondok egy példát! Amikor 2009-ben néhány másodperccel a vége előtt kaptunk gólt a szlovákoktól a világbajnokságon, és ezzel vesztettünk, hatalmas volt a csalódottság, miközben nem az volt a realitás, hogy mi csak egy góllal kapunk ki tőlük. Nehéz a helyzet, mert ugyan folyamatosan fejlődünk, de a riválisok sem állnak egy helyben, és egy lépéssel mindig előttünk járnak. Az az utánpótlásrendszer, ami most épül, és aminek most mi, debreceniek is részesei vagyunk, szép reményekre ad okot, a tao-rendszer is most kezd kamatozni, hiszen általa lehetett jó szakembereket toborozni, képezni, akik most már dolgoznak a különböző csapatoknál. Ez a munka – reményeim szerint – meghozza a gyümölcsét a következő években.

Cívishír: A debreceni hokisbuborékból kitörsz néha, azaz van életed a jégkorongon kívül is?
Kecskeméti Áron: Először a Derék utca 64. alatt laktam, onnan elköltöztem a Derék utca 27. alá, nehéz volt kiszakadni a jégpálya bűvköréből. Most a Csigekert utcára költöztem, próbáltam egy pár utcával odébb menni, de messzire azért nem jutottam. David Musiallal gyakrabban mentünk szétnézni a városban, de a járvány erről leszoktatott. A menyasszonyommal töltött idő jelenti most a kikapcsolódást, és próbálok minél több időt szentelni a szüleimre is, akik már elég idősek, mert én késői gyerek vagyok, és így is szeretném nekik megköszönni azt a sok-sok törődést, amit kaptam tőlünk.

Cívishír: Milyen álmokat dédelgetsz?
Kecskeméti Áron: Most csak a debreceni munkával kelek és fekszem. Ebben élem a mindennapjaimat, nem tudok, nem is akarok elvonatkoztatni. Az a célom, hogy a debreceni jégkorong patinája, elismertsége évről évre nőjön. Úgy tűnik, most jött el egy nagy váltás az életemben, hiszen eddig mindenhol három évet töltöttem, akár kapusként, akár edzőként. Három év Dunaújváros, három év Zalaegerszeg, három év Amerika – három év után mindig váltottam, úgy hozta a sors. Debrecen az első állomás az életemben, ahol több mint három évet töltök el, vízválasztónak érzem, hosszabb távú projektként tekintek arra, amiben benne vagyok. Már egy lakást is vettem! Kell jobb bizonyíték, hogy itt képzelem el a jövőt? Mondjuk az az álmom, hogy a debreceni jégkorongot a legmagasabb szintre emeljük néhány éven belül minden korosztályban. Beleszerettem a debreceni hokis közösségbe. Annyi szeretet és támogatást kaptam, hogy azt eredményes munkával próbálom majd meghálálni minden nap, amikor dolgozni jövök!

Cs. Bereczki Attila