Csapatépítés, mákosokkal
Húsz éve úgy kezdődik tíz hirdetésből nyolc legalább, hogy akarok-e egy fiatalos, dinamikus, nagy eredményekre hivatott csapat tagja lenni, abban dolgozni. Ha igen, tudjak angolul, legyen jogosítványom kétéltűre és rakétára, meg tudjak végezni szívátültetést is. Mert ha ez mind oké, akkor a csapatépítések során úgy beépítenek a csapatba, hogy attól koldulok. De ha a mi országunk fiatal és célorientált, sikercsapatok összessége, akkor gond egy szál se, hiszen, egy-kettő, úgy felzárkózunk az EU legmenőbb tagállamaihoz, mint a pinty!
Ez arról jutott most eszembe, hogy Debrecen egyik főutcáján, a buszmegálló felé való ballagásaim, sietéseim, loholásaim közepette utamba esik a „piacvezető” süteményhálózat egyik boltocskája, mert minden fontosabb úton, téren, csomópontban van az üzletből kettő-három. De, amit csinálnak, jól csinálják, amit kitaláltak, azzal megfogták az Isten lábát. Sokasodjanak!
Szóval az én utamba is esik két üzlet, az egyik jövetben, a másik hazafelé. Hazafelé az ember már hajlamos engedni magának, így aztán olykor-olykor, ha nem jött épp a buszom (figyeljék meg, az életben mindig mások busza jön), megálltam a kis üzlet előtt és vettem négy mákos mütyürkét unaloműző majszolásra. A boltban két középkorú hölgy felváltva szolgált ki, volt alkalmam lassanként megismerni őket. Kialakult köztünk egy kölcsönös szimpátia, beszédbe elegyedtünk azon túl is, hogy én négy mákost kértem tőlük, ők pedig százötven forintot tőlem. Lassanként beszélni kezdtünk időjárásról, idő múlásáról, a megszépült buszokról, a csúcsforgalomról, az iskolásokról meg ilyenekről. Végül szép napot – most ez a menő –, további szép estét vagy kellemes hétvégét és jó pihenést kívántunk egymásnak.
Aztán tíz napja vagy két hete, de nem régen beütött korunk ménkűje.Egyik váltás sem volt ismerős, nem ők szorgoskodtak odabent, hanem ismeretlen fiatalok, talán kettő, három is, akiket egy idősebb úr tanított e süteményvarázsok forgalmazására. De hova lettek az én ismeretlen ismerőseim? Vagy áthelyezték őket egy másik utcán lévő másik boltba vagy egyiküket oda, a másikat amoda, nehogy összeszokjanak? Vagy egyszerűen megkérdezték, nem akarnak-e nyugdíjba, előnyugdíjba vagy elő-előnyugdíjba menni. Hogy örülne a család! Az ilyen kérdésre csak egyetlen válasz létezik a mai világban. Vagyis: léteznek nálunk kötődések, összetartozások csapatépítés nélkül is, vevő és eladó, taxis és utasa, fodrász és vendég, tanár és diák, edző és játékos stb., stb. között, amíg valami követhetetlen logika és szempont szerint össze nem kutyulják azt, ami összekutyulható.
Ja! Azóta még nem kértem négy mákost unaloműzőnek, ha nem az én buszom jött. Mert ragaszkodó vagyok és szolidáris.
Réti János
reti.janos@civishir.hu
