Aleksi Jääskeläinen annyira szereti a magyarokat, hogy turulmadarat tetováltatott a mellkasára

Igazán színes egyéniség Aleksi Jääskeläinen, a DEAC jégkorongcsapatának kapusedzője. Amikor először találkoztunk vele, azt hittük, a ZZ Top jár Debrecenben, majd nagyot néztünk, amikor kiderült, hogy mi a mestersége. Ne ítélj elsőre! – mondja az örökzöld csokireklám.

Cívishír: – Amikor az ember először találkozik veled, öreg rockernek néz, nem hokiedzőnek!
Aleksi Jääskeläinen: – A legtöbb esetben ez valóban így van, de már hozzászoktam. Azért remélem, hogy bármerre járok, egy idő után már kapusedzőként emlegetnek, és nem rockzenészként, bár kétségtelenül a rockzene híve vagyok. Azért ha rákeresnek a nevemre az interneten, akkor rögtön kiderül, mi a foglalkozásom. Ugyanakkor egyáltalán nem sértődöm meg, ha első ránézésre az emberek nem találják ki, hogy mi a munkám.

Cívishír: – Akkor kezdjük a szakmával, de a külsődre még visszatérünk később! Aki nem tudja csinálni, az tanítja, aki meg tanítani sem tudja, abból lesz az edző – viccesen mi ezzel szoktuk bosszantani a trénereket…
Aleksi Jääskeläinen: – Vicces, de van benne némi igazság. Számomra például nagyon hamar kiderült, hogy Finnországban professzionális szintre nem jutok el kapusként, így már húszas éveim derekán belevágtam az edzősködésbe, miután az egyik edző barátom megkért, hogy foglalkozzam a csapata kapusaival. Ez a huszonkettedik szezonom kapusedzőként.

Cívishír: – No de miért lettél éppen kapus gyerekkorodban? Őket azzal a poénnal szoktuk bosszantani, hogy azt állítják be kapuba, aki ügyetlen a mezőnyben…
Aleksi Jääskeläinen: – Egyszerűen lenyűgözött a kapus ruházata, felszerelése. Ennyi. Azóta megszállott vagyok.

Cívishír: Magyarországon miként kötöttél ki? Vándormadár vagy? Tudjuk, hogy nem Debrecen az első magyar állomás az életedben.
Aleksi Jääskeläinen: – Kínában dolgoztam egy évet, és a szezon végén szóban megegyeztünk, hogy visszatérek, ám nem hívtak, közeledett az új szezon, munka után kellett néznem. Egy szakmai kapcsolat révén került képbe a Budapest Hoki Klub, szerződést kínáltak, elfogadtam. Egy hét múlva aztán csak hívtak Kínából, hogy mehetek vissza, ám akkor már késő volt. Ennek már négy éve.

Cívishír: – Budapestet ismerjük, Kínát nem. Mesélj!
Aleksi Jääskeläinen: – Nagyon érdekes kaland volt az életemben minden tekintetben. A kínai téli sportok fellegvárában, a 10 milliós Harbinban a Kunlun Red Star fiókcsapatánál dolgoztam. Szakmailag komoly kihívást jelentett, de a kínai kultúra nagyon más, mint az európai, úgyhogy akadtak nehézségeim is.

Cívishír: – Mondj egy példát!
Aleksi Jääskeläinen: – Mi, európaiak szégyenérzet nélkül közöljük, ha valamit nem tudunk, vagy nem tudjuk valamire a megoldást. Ők ezt sose mondják ki, ha újra felteszed a kérdést, azt válaszolják, hogy majd másnap közlik a választ. A másnapból időnként jövő hét lesz, vagy jövő hónap, vagy az az idő, ami sose jön el. Egy európai számára ez azért mindennapi problémákat okoz a munkában. Ezzel együtt a kínai kultúra rendkívüli, a társadalom is fejlett, európai szemmel is. Érdekes ország, turistaként kifejezetten jó lehet, de aki huzamosabb időt tölt el, annak egy kicsit át kell alakulnia, ha boldogulni akar.

Cívishír: – Magyarországot milyennek találod?
Aleksi Jääskeläinen: – Egy évet dolgoztam Budapesten, azóta imádom Magyarországot, minden nap hiányzott Kínában is. Rendkívül boldog vagyok, hogy visszatérhettem. Sok helyen megfordultam, dolgoztam már a világban, van tehát összehasonlítási alapom: Magyarország a legjobb hely!

Cívishír: – Ez magyarázatra szorul! Menjünk bele a részletekbe!
Aleksi Jääskeläinen: – Tényleg nem udvariasságból mondom! Az emberek rendkívül kedvesek, a magyar konyha szenzációs, az időjárás sokkal jobb, mint Finnországban, és minden sokkal olcsóbb. Először Budapestbe szerettem bele, de most már Debrecen is a szívem csücske. Tudom, hogy kettő már csak méretileg sem egyforma, de Debrecennek is megvan ugyanúgy a maga varázsa. Szabadnapra például elég jó program termálozni egyet a Nagyerdőn, majd enni egy nagy sztéket a Pálmában.

Cívishír: – Meggyőztél! Beszéljünk Finnországról! Itthon különösen jó a sajtója az országodnak, csupa jót írnak róla. Példaként említik nekünk a finn oktatási-, egészségügyi- szociális rendszert.
Aleksi Jääskeläinen: – Azt hiszem, nagyjából és összességében rendben is van minden Finnországban, de azért ott is sokfélék az emberek, a társadalom megosztott a különböző ügyek mentén.

Cívishír: – A világ legboldogabb országaként is emlegetik a hazádat!
Aleksi Jääskeläinen: – Igen, és én ezt rendkívül furcsának találom, mert introvertált népségnek ismernek minket Európa-szerte. Nem tudom, ezt a címet milyen kritériumok alapján adták nekünk, hiszen az a sztereotípia, hogy a finnek ülnek otthon és isznak, nem is annyira sztereotípia. Különösen ilyenkor, télvíz idején, amikor meglehetősen zord az időjárás Finnországban.

Cívishír: – A kollégád és honfitársad, a DEAC U18-as csapatát edző Janne Jokila aligha introvertált személyiség, éppen ellenkezőleg!
Aleksi Jääskeläinen: – Ez igaz, de Janne nem a tipikus finnt testesíti meg. Örülök, hogy itt van, szórakoztató kolléga, nem lehet unatkozni a társaságában.

Cívishír: Nagyon jó finn krimiket találunk a különböző streamingszolgáltatók kínálatában. Ezek a képzelet szüleményei, vagy a világ legboldogabb országában is van bűn?
Aleksi Jääskeläinen: – Bevallom: mostanában én egyetlen finn krimit sem láttam, de halottam, hogy jók, lehet, érdemes lenne megnéznem. Az utóbbi időben utcai bandaháborúkról hallani a nagyobb városokban, de azért összességében Finnország egy rendkívül biztonságos hely, senkinek nincs félnivalója. A különböző bandák egymás között rendezik le az ügyeket, az utca emberét nem bántják.

Cívishír: Finnország területileg négyszer akkora, mint Magyarország. Pontosan honnan származol?
Aleksi Jääskeläinen: – Debrecen testvérvárosából, Jyväskylä-ből, de az utóbbi húsz esztendőben Helsinkiben éltem.

Cívishír: – Mesélj, milyen a testvérvárosunk? Aligha járt ott sok debreceni…
Aleksi Jääskeläinen: – Jyväskylä Debrecenhez hasonlóan egyetemváros, sok érdekes programmal, kikapcsolódási lehetőséggel. Ősztől tavaszig, vagyis tanítási időben igazán nagy a pezsgés a városban, nyáron nyugodtabb az élet, és akkor egészen szépnek lehet nevezni. A telek nálunk borzalmasak, akkor nem ajánlom senkinek Jyväskylä-t.

Cívishír: – Jyväskylä majd’ 300 kilométerre, északra fekszik a fővárostól, Helsinkitől. Mások ott az emberek?
Aleksi Jääskeläinen: – Helsinki közvetlen közelében fekszik még Espoo és Vantaa, ez a hármas egy különvilágot alkot, az ott élők mindenki mást „vidékinek” tekintenek Finnországban, a „vidékiek” pedig őket arrogáns nagyvárosiaknak. Természetesen a dialektusunk is más.

Cívishír: – Van valami közös bennünk, magyarokban és a finnekben?
Aleksi Jääskeläinen: – Talán az, hogy ti is, mi is nehezen nyílunk meg, de ha valakit egyszer megismerünk és megkedvelünk, akkor teljes odaadással szeretjük.

Cívishír: – Van olyan, amit nem szeretsz a magyarokban?  
Aleksi Jääskeläinen: – A sok kézfogás eleinte zavart, de már kezdek hozzászokni. Nálunk csak a hivatalosságok ráznak kezet, mi csak köszönünk, legfeljebb intünk egyet, és ennyi.

Cívishír: – Kézfogást visszautasítani sértés a magyarok között!
Aleksi Jääskeläinen: – Tudom, természetesen tisztában vagyok vele. Aki nyújtja a kezét, nyújtom én is, egyáltalán nem teher nekem a magyar etikett, csak mint érdekességet említettem, hogy a finnek nem kézfogósak.

Cívishír: – Mondok neked nagy hasonlóságot: a finnek és a magyarok a világon a legjobbak az egy főre eső olimpiai érmek számában!
Aleksi Jääskeläinen: – Ezt nem tudtam, örömmel hallom. Mi mindenesetre újabban kevés olimpiai érmet szerzünk, tehát a régi idők nagyjai alapozták meg nekünk ezt a sikert.

Cívishír: – Jégkorongban éppen olimpiai címvédő Finnország! Rengeteg sztárjátékos erősíti az amerikai profiligát. Igazán nagy dicsőség ez egy öt és fél millió nemzettől. Mi a titok?
Aleksi Jääskeläinen: – A jégkorong finnországi fejlődésének nagy lökést adott a történelmi első, 1995-ös világbajnoki cím. Ezt követően a finn szövetség rengeteg pénzzel segítette az utánpótláscsapatokat, és egyre-másra épültek a jégpályák országszerte. Ami mégis a legfontosabb: megreformálták az edzőképzést, rendkívül színvonalas oktatásban részesül, aki oda felvételt nyer.

Cívishír: – Finnországban, tekintettel arra, hogy hokinagyhatalom, nagyobb szakmai kihívást jelentene edzősködni. Miért vagy itt?
Aleksi Jääskeläinen: – Itt jobb az időjárás! A viccet félretéve: éppen a finn hoki magas szintje miatt óriási a versenyhelyzet a mi szakmánkban. Ha nem vagy tűzközelben, a szövetség látókörében, nagyon nehéz munkát találni.

Cívishír: – Elégedett vagy Debrecenben a munkával?
Aleksi Jääskeläinen: – Maximálisan! Remek sportemberekkel dolgozom együtt, a személyes kapcsolatunk is kiváló. Semmi okom a panaszra!

Cívishír: – A hokiban talán a kapusé a legfontosabb poszt, ebből fakadóan a kapusedzőé is az! No de mi a munkád pontosan? Sok debreceni aligha van tisztában ezzel.
Aleksi Jääskeläinen: – A felnőtt kapusok esetében sokkal inkább a mentális felkészítés a feladatom. Ezért fontos a jó személyes kapcsolat is, hiszen egy kapusedzőnek nem csak a sportolót kell látnia a kapusokban, hanem az embert is. A fiatalabbakra ugyanez vonatkozik, de ott még a technikai elemek gyakorlása sokkal nagyobb hangsúlyt kap.

Cívishír: – Mindegyik kapussal foglalkozol Debrecenben?
Aleksi Jääskeläinen: – Az U14-esektől kezdődően igen. Nagyon aranyos és kedves srácok, de még sokat kell fejlődniük. Nem elsősorban technikailag, hanem fejben. Meg kell tanulniuk, hogyan működik a testük, miként tudnak fejlődni, mennyit és mit kell külön, egyénileg edzeni, erősíteni. Egy edző hiába mondja el vagy sulykolja, mi kell a profi sportolóvá váláshoz, ha a tanítvány nem partner. Ez nyilvánvalóan nemcsak a kapusokra vonatkozik, hanem a mezőnyjátékosokra is. Ez a legnagyobb kihívás a mi szakmánkban. Az állandóan változó tinédzserekkel ugyanis nem könnyű megértetni, elfogadtatni, hogy az edzőt csak jót akar nekik, még ha szigorú is.

Cívishír: – A hoki is állandóan változik, fejlődik. Egy kapusedző hogyan képezi magát?
Aleksi Jääskeläinen: – A mi közösségünk egy nagy család, és van egy csetszobánk, ahol ötszáz kapusedző osztja meg a tapasztalatait a világ minden tájáról. Ezen kívül rengeteg NHL-mérkőzést nézek, de az európai topligákat is figyelemmel követem. Az ember holtáig tanul – mondják, és ez a kapusedzőkre kifejezetten vonatkozik.

Cívishír: – Más sportnak is hódolsz, vagy csak a hokinak?
Aleksi Jääskeläinen: – Más nem igazán köt le. A focit egyáltalán nem szeretem, és csak csodálom, hogy a legtöbben milyen nagy szenvedéllyel viszonyulnak hozzá. Régebben szerettem a Forma-1-et, de ma már végtelenül unalmasnak találom, akárcsak a ralit. Időnként nézek kosárlabdát, de egyáltalán nem követem a bajnokságok alakulását úgy, mint jégkorongban.

Cívishír: – Zenéljünk! Rockernek születtél?
Aleksi Jääskeläinen: – Volt a kilencvenes évek elején egy sötét időszakom, amikor eurotechnót hallgattam. Ma már nem értem, ez miként történhetett meg.

Cívishír: – Ez a ZZ Topos fazon sem arra enged következtetni, hogy diszkóba járó finn vagy. Kik a kedvenceid?
Aleksi Jääskeläinen: – A Kiss az első számú kedvenc, de bejön még a Motley Crue, a Twisted Sisters és a Rammstein is, hogy csak néhányat említsek, de szinte mindegyik jó, nyolcvanas-kilencvenes évekbeli rockbandát kedvelem.

Cívishír: – Most, télvíz idején nem látszik, de nyár óta tudom, és elárulom az olvasóknak, hogy alaposan ki vagy varrva. A sok tetoválás egységet képez a testeden, vagy vegyesvágott?
Aleksi Jääskeläinen: – Utóbbi. Van rajtam néhány rockbanda, van néhány hokis tetoválásom, a legtöbb azonban azokat a helyeket örökíti meg, ahol dolgoztam.

Cívishír: – Magyarországról mit viszel majd magaddal a bőrödön?
Aleksi Jääskeläinen: – Már megvan, egy turulmadarat. Itt a mellkasomon!

Cívishír: – A mi életünkben Finnországot hokiban aligha fogjuk utolérni, no de miként tudnánk legalább közelíteni hozzátok?
Aleksi Jääskeläinen: – Szenvedéllyé kell válnia a jégkorongnak a magyar fiatalok körében. Ez alatt azt értem, hogy nem elég heti négy-öt edzés a csapattal, annál sokkal többre van szükség. A PlayStationt le kell tenni, helyette futni, erősíteni kell, továbbá az agyat is át kell hangolni, vagyis mentálisan is fel kell nőni a feladathoz. Az edző ebben csak segíteni tud a megfelelő tanácsokkal, a különmunkát a játékosoknak kell elvégezniük.

Cívishír: – Hiányzik Finnország?
Aleksi Jääskeläinen: – A család és a barátok természetesen hiányoznak, de az időjárás nem. Klasszikus értelemben nincs honvágyam, ha erre vonatkozott a kérdés.

Cívishír: – Karácsonyra legalább hazautazol?
Aleksi Jääskeläinen: – Már három éve nem töltöm otthon a karácsonyt, és most sem tudok menni, hiszen közvetlenül az ünnep előtt és az ünnepek között is meccselünk. A jégkorongos versenynaptár már csak ilyen.

Cívishír: – A nyelvünkből ragadt már rád valami?
Aleksi Jääskeläinen: – A káromkodás már megy, azokat gyakran hallom a sportos közegben és baráti társaságban, a köszönésekkel, üdvözlésekkel sincs már gondom, és még sört is tudok kérni magamnak.

Cívishír: – Ezzel már tudsz boldogulni! Lelki szemeid előtt milyennek látod a jövődet?
Aleksi Jääskeläinen: – Most 48 éves vagyok, remélem, még sok éven át dolgozhatok kapusedzőként, és azt is remélem, hogy továbbra is bizalmat szavaznak nekem Debrecenben, mert tényleg nagyon jól érzem magam itt, és szeretném látni majd a srácokon, amikor beérik a munkánk gyümölcse.

Cs. Bereczki Attila