Debreceni tinik, akik már felnőtteknek dirigálhatnak

Borbás Bence 16, Lékó Marcell 18 évesen szerezte meg a jégkorong-játékvezetői diplomát. Ez egyelőre csak kiegészítő elfoglaltság számukra, fő hivatásuk ugyanis a DEAC U19-es csapatának erősítése. Remek fizikumú srácok, világos jövőképpel, határozott magatartással – ezt teszi a hoki, a világ leggyorsabb és leginkább összetett csapatjátéka, ahol a kéz- és a lábmunka ugyanolyan fontos.

A debreceni jégcsarnok büféjében ültünk le beszélgetni. Bencének és Marcellnak a Derék utcai létesítmény a második otthona, de akár az első is lehetne, hiszen – az éjszakákat leszámítva –, kiskoruk óta több időt töltenek itt, mint a családi kötelékben. De hogy is kerültek ide?

„Apával szembejött a Facebookon a nyíregyházi hokiklub toborzója, majd bekiabált a szobámba, hogy holnap megyünk jégkorongozni. Így is történt, én pedig végigbőgtem az utat azzal, hogy nem akarok menni. Aztán amikor felmentem a jégre, már tudtam, hogy ezt nekem találták ki. Korábban több sportot kipróbáltam, például fociztam, úsztam is, de úgy két hónap alatt mindegyikre ráuntam. A hoki magával ragadott, és ez azóta is tart”

– meséli Borbás Bence, aki nyírségi legényből vált debreceni lakossá és gimnazistává, a hoki által.

„Engem a fater vitt ki télen a Fancsikára korcsolyázni, ott kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy ki kéne próbálni a jégkorongot. Először csak közönségkorizásokra jártam hetente kétszer, és ott keresett meg egy edző, hogy csatlakozzam a korosztályos csapathoz. Azóta is visszajárunk a Fancsikára, tavaly még volt benne egy kis víz…”

–  vette át a szót Marcell, aki Bencéhez hasonlóan nem kapott hokis örökséget a szülőktől, de nélkülük ő sem lenne az ma, aki. Erről később majd bővebben is szót ejtenek a fiúk, akik jelenleg már a magyar másodosztálynak megfelelő Andersen Ligában ütik a korongot.

Kőkemény edzésmunka és megannyi lemondás árán jutottak el idáig. Bence Nyíregyházán Margitics Zoltántól kapta meg az alapokat, majd két év múlva Máthé Csaba csábította át Debrecenbe. Edzette Fekete Albert – vagyis Cike bá’, ahogy hokiberkekben becézik a már nyugdíjba vonult székelyföldi ikont –, Borbát Norbert, majd György István. Utóbbinak azért is hálás, amiért megtanította a kivételes korcsolytechnikára. Általában „kinőtte” a saját korosztályát, és folyamatosan feljebb játszott. Most is ezt teszi, 16 évesen már a felnőttek között is bevetik.

Marcell Máthé Csabát nevezi meg első edzőjének, majd György István kezei alá került, akinek ő is kiemeli a készségfejlesztését. Tizenhat évesen az U18-as csapatba rendelték fel, ahol a finn Janne Jokila trenírozta. Közben egy kiemelt akadémián is ki akarta próbálni magát, ezért tavaly Miskolcra szerződött, de fél év után hazatért, mert – bár rendszeresen játszott az osztrák ligában –, a debreceni Ady gimnáziumnál jobbat nem talált a borsodi megyeszékhelyen.

A bíró is ember...

Honnan jött az „őrült” ötlet, hogy játékvezetőkké váltok? – teszem fel a nagy kérdést, hiszen ebben a korosztályban általában „közellenségek” a bírók, akik mint döntéshozók, minden kibontakozásnak elrontói, gátlói.

„Az a legjobb az egészben, hogy amikor nem mi játszunk, akkor is jégen vagyunk”

–  vágja rá Marcell, és miután erre hangosan felnevetünk, kifejti: játékosként is sokat lehet tanulni a játékvezetésből – a szabályok ismeretén túl például fegyelmet.

„Engem már Margitics Zoltán biztatott Nyíregyházán, hiszen ő is bíró, és már akkor megfogadtam magamban, hogy egyszer én is játékvezető leszek, annak ellenére, hogy apa nem szokott irodalmi stílusban beszélni a zebra mezesekkel, hogy finoman fogalmazzak. Köszönöm szépen neki a sok heves reklamációt, mert talán ennek hatására is döntöttem úgy, hogy kipróbálom magam a másik oldalon is. Bizony azt tapasztaltam, hogy nem olyan könnyű a játékot vezetni, mint ahogy az a lelátóról tűnik, még nekem sem, aki aktív játékos vagyok. Rendkívüli koncentrációt igényel fejben és fizikailag egyaránt”

–  mondja Bence, aki szavai szerint átértékelte a játékvezetői hivatást.

Marcell kifejti, a bírókkal való viszonya játékosként nem változott meg, amióta neki is van papírja, most is minden egyes alkalommal számonkéri őket, ha vélt vagy valós sérelmet érez. Bár úgy érzi, talán megértőbb már egy kicsit, mert megtapasztalta, hogy nehéz szakma az övék.

A lelátóról nézve a bíró akkor is hülye, ha igaza van. Kell ez nektek? – adódik a következő kérdés.

„Mint mindenki, én is utánpótlásban kezdtem fújni. Egy U10-es meccset vezettem, és ebben a korosztályban nincsenek is igazán szabályok, de azért kaptam hideget-meleget a szülőktől”

–  meséli nagy mosollyal az arcán Marcell. Bence is nevet, de azzal veszi át a szót, hogy neki az első játékvezetői élménye abszolút pozitív volt, örökre emlékezetes.

– „Úgy biztattak a lelátóról, mintha játszanék. Szerencsére rengeteg ismerős ült a nézőtéren. Természetesen felkészültem arra, hogy a jövőben majd kapok a lelátóról mindent, csak nem kedvességet és szép szót”

A fiúk szerint a jó játékvezető az, aki ki tudja zárni a nézőtéri hangulatot, elengedi a füle mellett szidalmakat, amikor zebra mezt ölt magára, és erre mindketten alkalmasnak tartják magukat. Egyetértenek abban, hogy a bírót szidni benne van a jegyárban, de aki bírónak áll, azt a lelátói hangok hidegen hagyják. A hoki egyébként is annyira gyors játék, hogy ha a játékvezető a lelátóra figyel, kiesik a ritmusból. A színészkedést ebben a sportban nem eszi meg a bíró, ezért nem is élnek vele a játékosok, mert ez egy őszinte játék – teszik hozzá.

– „Fociban az a király, aki eljátssza a nagyhalált, hokiban pedig az, aki a legnagyobbat ütközi, vagy aki állja a pofonokat, itt nem illik csak úgy elesni, hisztizni. Ha valakinek felszakad a bőre a fején, vagy kiütik a fogát, csak addig jön le a pályáról, míg eláll a vérzés, utána megy vissza”

– utalnak a jégkorong nagyszerűségére és keménységére, amit a saját bőrükön is tapasztaltak már.

Bence és Marcell abban is egyetértenek, hogy egyelőre a játékospályafutásuk élvez prioritást, játékvezetői feladatot csak akkor vállalnak, ha az nem ütközik edzésidőponttal vagy a meccsnapokkal. Ebben a Magyar Jégkorong Szövetség is partner. Ennek jegyében mindketten a DEAC felnőtt, Erste Ligában szereplő csapatába pályáznak, de tudják, ehhez még sokat kell tenni. Először is az Andersen Ligában szeretnének meghatározó játékosok lenni, Bence a védő, Marcell a csatár posztján.

A játékvezetői fronton mindenesetre már érzik az előrelépést. Lányok meccsével kezdték, ma már az U16-os korosztályban is bevetik őket, és hamarosan alacsonyabb osztályú felnőtt mérkőzéseken szerepet vállalhatnak.

– „Idősebbeknek dirigálni csak önbizalom kérdése”

– mondják nagy egyetértésben, lezártnak tekintve ezt a kérdést. Azt azonban még kitárgyaljuk, hogy szerencsések, mert jégkorongban sokkal nagyobb tekintély övezi a játékvezetőket, mint például labdarúgásban. Ahogy mondani szokták, a hokibírónak jogában áll „rossz nézésért” is büntetőpadra küldeni a játékost, a „zebra” a pályán érintetlen, csak a csapatkapitány, vagy a sorkapitány beszélhet vele, mégpedig az arra kijelölt zónában.

Révész, a mentor

A jégkorong-játékvezetői vizsgát még az aktív játékosoknak sem lehet kisujjból kirázni, Bencének és Marcellnak sokat segített a felkészülésben Révész Levente, a DEAC jégkorongozója, aki ma is a mentoruk. Szükség van rá, hiszen a játékvezetők tevékenységét minden mérkőzés után kielemzi a szövetség arra hivatott testülete, és folyamatos képzéseken, értékeléseken kell megfelelni. Van azonban olyan, amiért megéri minden fáradság.

– „Tegnap odajött egy kisgyerek hozzám, köszönt, de nem tudtam, mire vélni, nem tűnt ismerősnek. Közölte, hogy én voltam a bíró a legutóbbi meccsén, és azt mondta, jól fújtam. Jólesett!”

– így Marcell, mire Bence azt mondja, amióta játékvezető, őt is rengeteg kissrác szólítja meg a pályákon, és mindig örömmel veszi a közeledésüket, hiszen nem is olyan régen még ők is hokista palánták voltak, akik csodálattal néztek fel a nagyokra.

Különböző hivatás

A fiúk – megelőzve az újabb fontos kérdést – elmondják, a tanulást ugyanolyan komolyan veszik, mint a jégkorongos elfoglaltságaikat, és egyetemre készülnek. Marcell az Ady gimnázium diákja, érettségi előtt áll, de már tovább tekint annál: járműmérnöki szakra pályázik. Édesapja ugyanis versenyautó-építő, és szeretné majd a családi szakmát folytatni. Bence is az apja örökébe akar lépni, de teljesen más pályán: ő agráregyetemre készül a Csokonaiból. Már tettek mezejére is lépett, nemrég szerzett traktoros jogosítványt, mert ez a leendő gazda első feladata, a belépő szint – mondja.

Azt együtt, bólogatva fejtik ki, hogy ez az életvitel rengeteg lemondással jár, és ha a barátok, osztálytársak bulizni mennek, akkor ők abból kimaradnak, mert másnap edzésen, vagy éppen meccsen lépnek pályára, és ahhoz tiszta fej kell. Minden egyes edzésre és mérkőzésre mentálisan is fel kell készülni, nem pusztán fizikailag, de megéri minden áldozat, mert a debreceni jégcsarnokban, a helyi jégkorongos közösségben semmi rossz nem történik egy fiatallal, csak jó – vallják. Bence azt mondja, neki segített a debreceni beilleszkedésben, Marcell pedig a kitartást emeli ki, amire ez a közeg nevelte, és ez a kulcsszó, ezt üzenik a jövő jégkorongos nemzedékének: sose add fel!

Az „utolsó szó jogán” a fiúk a szüleiknek fejezik ki hálájukat, ahogy fogalmaznak, mindketten nekik köszönhetnek mindent. Aki ismeri a kőkemény jégkorongozókat, tudja, hogy ez náluk nem ravasz ömlengés még több zsebpénzért. Bence például nem felejti, hogy öt éven keresztül mindennap a Nyírségből hozták Debrecenbe autóval edzésre, és bár ma már nincs ekkora teher a családon, hiszen debreceni lakos, de az is a szülők jóvoltából lehetséges. Marcell mindig otthon talált vigaszt, amikor nem úgy ment a játék, ahogy szerette volna, és már-már vissza akarta adni a szerelést.

Búcsúzóul megtudjuk, mindkét anya egészségügyis, akik még mindig aggódnak a sérülések miatt, ami a hoki velejárója, de az apák megnyugtatják őket azzal, hogy „kemény a srác, bírja a gyűrődést”.

Cs. Bereczki Attila