A zene értelmet ad Balogh László életének

– A motorozás miatt lassan tanultam a gitározást. Egyszer vettem egy válogatáslemezt, és azon volt két szám, amelyek akkor nagyon beütöttek. Az egyik a Cream-é volt, a Sunshine of your love, a másik Eric Clapton Layla című dala. Ezeket hallgatva határoztam el, hogy megtanulok normálisan gitározni. Kamaszkoromban aztán hosszú ideig együtt ment a motorozás és a gitározás. Télen nem lehet motorozni, ezért akkor gitároztam. Egyszer aztán elérkezett az az év, amikor jött a tavasz, és én még mindig csak gitároztam. A nővérem kérdezte is: „…és hol a motor?” Elgondolkodtam, és akkor már tudtam, a gitár győzött. Így indult az egész – vallotta Balogh László zenész, aki önmagában hordozza lakóhelye, Berettyóújfalu könnyűzenei múltjának jelentős részét, ugyanakkor képviseli a jövőt is, hiszen továbbadja tudását.

László a Cívishírnek elmondta, a család mindvégig támogatta. Amikor elkezdett zenélni, az náluk a tűrt kategóriába tartozott, mivel a családban nem volt zenész. Édesapja csak annyit mondott, hogy „De ugye nem fogsz zenekarban játszani?”.

Együttesek sokasága

Soha nem volt főállású zenész, mechanikai műszerész szakmát szerzett, dolgozott, ma is dolgozik; és mint a legtöbb gitáros, fiatalkorában hobbiból kezdett játszani a hangszeren. A könnyűzenével először a rádión keresztül találkozott, majd 14-15 éves korától mind gyakrabban el-eljárogatott a berettyóújfalui művelődési ház pincéjéből ifjúsági térré alakított Parola Pinceklubba, ott találkozhatott a nála idősebb korosztállyal. A hangfalakból szólt a zene, a Jugoszláviából hozott hanglemezek ott cseréltek gazdát. Egy barátja gitározott olykor, és ennek az egésznek a hangulata – mondta – megragadta. Persze mindenki gitározni akart. És amikor az idősebbek látták, hogy foglalkozik a zenével, célirányosan hoztak neki lemezeket.

Kicsit „terelgették”, megmutattak új dolgokat.

– Mindenkire felnéztem, aki zenélt, gitározott. Jómagam is gitároztam már akkor. Aztán itt megrekedt a történet, és én azt mondtam, elmegyek olyan zenekarokba, ahol én vagyok a leghülyébb, mert ott tudok tanulni. A formáció megszűnése után, 1980-ban, közel egy évtizedre Biharkeresztesre kerültem. Idősebbekhez csapódtam, a művelődési házban volt felszerelés, és megtanultam, hogyan kell egy csöves erősítőt bekapcsolni, szerelni, összerakni. Elkezdtünk együtt zenélni. Ritmusgitároztam, és ha a helyzet úgy hozta, akkor basszusgitároztam is, mivel én voltam a legfiatalabb. Csak később kezdtem el szólógitározni. Így indult az együttesekben való komoly szereplésem, és akkor már huszonéves voltam – folytatta zenei életútja történetét Balogh László, és sorolta az együtteseket, amelyeket ő alapított, vagy csak játszott bennük.

A félig-meddig családi trióban, a Glória nevű együttesben rajta kívül a sógora és annak első házasságából a nagyfia játszott. Itt megjegyezte, hogy a többszörös arany- és platinadíjas, szintén berettyóújfalui Bodnár Attila annak idején a sógorával egy zenekarban zenélt.

A Glória együtteshez később csapódott Szöllősi Kálmán. Majd a Trapéz együttest hozta létre és működtette. Ezután Szeged következett, ahol új zenei hatások érték, koncertekre járt. Aztán elérkezett az 1990-es évek legeleje, amikor már érezhető volt a rockzene újraéledése, és úgy érkezett haza Berettyóújfaluba, hogy a fejében már összerakta az új együttesét, a Graffitit, amelynek tagjai a városban élő barátai voltak. Balogh Lászlónak ez volt az egyik legsikeresebb zenekara, sok fesztiválon léptek fel az alapvetően rockzenét játszó, négytagú együttessel, amelynek zenei műfaját a rhythm and bluesként, a blueszene fehérebb változataként határozta meg. A Graffiti után négy évig működött a Blues Mood együttes a püspökladányiakkal, Szabó Zoltánnal, Arnóth Józseffel. 2005-ben a Dr. Valter Blues Társaságban Csonka Valterrel zenélt együtt közel tíz évig. Utána volt egy Zenevonat nevű formációja, de az is „elment”. A Blues from Hell következett Debrecenben Pércsi Sanyiékkal, Kovács Lajossal. Közben Újfaluban is volt együttese, a Simple Blues Band, ami ma is működik. 2022-ben pedig a Mood Swign nevű zenekart hozta össze.

Ha a közönség látja…

–  És miért éppen a gitár? – kérdez vissza az újfalui zenész. – Ez egy könnyen hordozható hangszer. Talán benne van egy kicsit a lázadás és az önkifejezés is. A fiatalnak a dob is lehet vonzó. A gitáron azonban lehet dalokat írni. Én nem tanultam sem zenét, sem zeneszerzést, sok mindent az idősek mutattak meg, vagy idővel rájött az ember, próbálta megfejteni a muzsikákat. Rengeteg zenét hallgattam és megpróbáltam összerakni, hogy mik azok a logikus megoldások, ahogyan építkeznek a dalok. Egyszerűen jólesik kézbe venni minden nap a gitárt. Kinyitom a tokot és jön a varázslat. Az ember pötyög részleteket, kívülállónak értelmetlenséget vagy összevisszaságot, belekezd dolgokba, és egyszercsak megszületik egy motívum, és ha tetszik, felveszem a telefonomra. Általában otthon dolgozom, kint van a gitár, járkálok, kézbe veszem, leteszem, folytatom tovább a munkát. Aztán ha olyan nap van, délután tanítok, jönnek a tanítványok. Estefelé nézek dalokat, beküldjük a közösségi csoportunkba, majd a lemodellezett dalokat felveszem – beszélt a zene- és a gitárszeretetéről Balogh László, majd a tanításra tért rá.

A zeneoktatás 1992-ben kezdődött, amikor megkereste Makai Mihály, a 3-as iskola akkori igazgatója, hogy a Graffitivel csináljanak egy rendhagyó ének-zene órát. Mutassák be a hangszereket, adjanak elő néhány dalt. A végén pedig odament hozzá az igazgató, hogy lenne az iskolában néhány fiú, aki érdeklődik a gitározás iránt, és tanítaná-e őket.

Utána az ismerősei, majd ismeretlenek is felkeresték, hogy tanítsa gitározni a gyermekét. És ez így megy 1992 óta. Az internet terjedésével gondolta, ez ennyi volt, lecsengett, mert a világhálón minden fenn van. De nem! Jöttek továbbra is fiatalok, gyerekek, akik gitározni tanulnának. A legkisebbeket a hangszerjátékra oktatta, a kamaszokat már a zenekari lét is foglalkoztatta, a rock zenei megoldásai is érdekelte. Most gyakorlatilag 9 évestől a 40 évesig van tanítványa. Az eddigi tanítványai közül Domján Gáborra és Molnár Péterre a legbüszkébb. Mindketten basszusgitároznak.

Domján tanult a könnyűzenei intézetben, aztán a Belmondo együttesben játszott. Molnár Péter a Kontraszt és a MattSet nevű zenekarban zenél.

– Mindketten nagyon ügyesek voltak. Ők akkor is megtanultak volna játszani, ha nem járnak hozzám. Annyira akartak gitározni, igazából az ember csak próbálta terelgetni őket, megmutatni nekik a zenéket, és ezzel meggyorsítani a zenésszé válásuk folyamatát – beszélt tanítványairól Balogh László, akitől megkérdeztük azt is, hogy a régen vagy a most zenét tanulók esélyei jobbak ahhoz, hogy zenésszé váljon valaki.

– A mai fiataloknak valamennyire könnyebb, de bizonyos tekintetben nehezebb is. Könnyebb megmutatni magukat, a zenéjüket eljuttatni valahová, hiszen ott van az internet. Viszont sokkal többen is zenélnek. Mikor én kezdtem, csak nagyon kevesek muzsikáltak együtt. Talán volt benne egy bizonyos fajta szelekció, mert nehezebb volt megtanulni zenélni, nem voltak intézményesített rendszerek. Adatközlők voltak, általuk tanultuk meg a zenélést. Könnyűzenei Koktél néven kis füzetek jelentek meg, amiben alkalmanként le voltak írva dalok. Gitáriskolában csak a Csepei-féle kiadvány, az akkordok gitárosoknak kezdők és haladók számára létezett. Ebből próbáltuk összerakni a dolgokat. Viszont, ha már színpadon van az ember, az a tapasztalatom, hogy játszhat bármilyen műfajt, de ha azt tényleg őszintén, szívből teszi, az mindig átüt, az mindent visz, függetlenül a technikai tudástól. Ez az élő zene varázsa, a kisugárzás, és ha a közönség látja, hogy amit csinálsz, abban jól érzed magad, az – tapasztalatom szerint – nagyon átmegy.

CH