A fenevad bélyege is feljött egy debreceni kávéházban

Internet, Covid, papi bűnelkövetés, a folyamatos növekedés narratívája: ezek hatásai is szóba kerültek a Szólj be a papnak! november 6-i debreceni rendezvényén, ahol egyházi képviselők a közönséggel együtt igyekeztek válaszokat keresni arra, hogy „hová tűntek a hívek”. A témát a múlt évi népszámlálás indokolta, mely szerint 2011-hez képest nagyot csökkent a római és a görögkatolikus, a református és az evangélikus vallásúak száma. 

Emlékeztetőként: a népszámlálás során a válaszadók 60 százaléka kívánt felelni a vallásosságát érintő kérdésekre; ennek a tömegnek a 27 százaléka egyáltalán nem tartja magát vallásosnak. A katolikusok 3,8 milliós száma 2011 óta 2,9 millióra csökkent, azon belül a római katolikusok 3,7 millióról 2,6 millióra estek vissza. A görögkatolikusok száma 179 ezerről 165 ezerre, a reformátusoké 1,15 millióról 943 ezerre, az evangélikusoké 215 ezerről 176 ezerre változott. A történelmi egyházak e tendenciákat vagy azzal magyarázták, hogy más európai országokban is hasonló folyamatok zajlanak, vagy élelmes marketingesként igyekeztek valamilyen kedvezőbb nézőpontba kapaszkodni. A reformátusok például a pénzbe, vagyis az 1 százalékos adófelajánlások növekedésébe, a római katolikusok pedig abba, hogy még mindig ők a piacvezetők…

Kábító kényelem 

A hétfői kérdezz-felelek felvezetéseként a papok is kommentálhatták ez előbbieket. Törő András római katolikus esperes a hangsúlyt inkább a vallásosságukat felvállalókra helyezné, „nekik is üzenni kell”, és szerinte „azok számítanak igazán, akikkel mint közösségeik tagjaival, időről időre találkoznak”.

Seszták István görögkatolikus főhelynök úgy fogalmazott, nem kell szépíteni a dolgot, de legalább olyan országban élünk, ahol az embereknek nagyjából a fele vallásos. Azt szeretném – tette hozzá –, hogy ezekkel az emberekkel legyen kapcsolata a felekezeteknek, tennivaló van bőven.

– A hívők köszönik, megvannak. Ami erodálódik, az az egyházakhoz tartozás formája. Kérdés, hogy ebben a helyzetben mit kellene tenni – ezt már Nagy Károly Zsolt református teológus mondta, akiről úgy érzett, a saját egyházától jobban örült volna valamilyen bátrabb önreflexiónak. 

Asztalos Richárd arról beszélt, hogy míg az evangélikus egyház a legdinamikusabban a szegénység, éhezés és erőszak sújtotta Nigériában növekszik, addig itt sovány vigasz, hogy ők csökkentek a legkevésbé. A kényelemben megfeledkezünk a lényegről, miközben a hitet a megvallásáért vállalt erőfeszítések értékelik fel – derülhetett ki az önvizsgálat szükségességét említő lelkész összegzéséből.  

Az ortodox pap, Sipos Barnabás megemlítette: az ő követőik számában emelkedés zajlott (13 ezerről 15 ezerre), de szerinte ennek nincs köze az orosz-ukrán háborúhoz. Az orosz ortodoxia képviselője úgy gondolja, a háború elől Magyarországra menekülők még nem rendelkezhettek olyan okmányokkal, amelyekkel részt vehettek volna a népszámláláson.

Ellentétes erők szülnek zavart

„Miért akarunk mi mindig növekedésről beszélni?” – indította el a második kört Berecz Péter szervező-moderátor, arra utalva, hogy a számok önmagukban csak egyetlen keret a sok közül a egyházi-vallási folyamatok értelmezéséhez. 

Nagy Károly Zsolt kiemelte: az európai kereszténység alkalmazkodott a modernitáshoz, amelynek egyik visszatérő fő témája a növekedés, a progresszió. – Nem biztos, hogy a kereszténység képes illeszkedni ebbe a narratívába. Ez a vallás kétezer éve ugyan a növekedéshez szokott, oktat, tanít, de a híveket tanítvánnyá tenni, azaz velük együtt járni az utat, közösen megélni a Mester tanításait már nehezebb. A rendszer egy ideig növekszik, de hálózatosodás és azzal együtt, sűrű találkozások nélkül szétesik. Most vagyunk abban a stádiumban, amikor kiderülhet, hogy ez az egyház nem biztosan az, amit a Mester gondolt… 

A református teológus a történelmi előzményekkel együtt is kritikusan figyeli az egyházak finanszírozási rendszerét, amely a népszámlálási adatokhoz is kötött. Vagyis a hívek számától függ a pénz, miközben egyre több olyan feladatuk van, amelyek nyilvánvalóan forrásigényesek.

– Ezzel szorosan összefügg a történeti tradíció, mely szerint a kereszténység védőbástyája, nemzetmegtartó ereje vagyunk. Miközben a növekedés igényének erői dolgoznak bennünk, e bástya érezhetően vékonyodik, a cölöpök kiesnek, ami óriási bajt jelez az identitásunkra nézve. Hogyan gondolkodjunk önmagunkról, amikor a bevett eszközök láthatóan nem működőképesek tovább? – utalt a jelenkor kérdőjeleire Nagy Károly Zsolt.

Seszták István azt fejtegette, hogy a hít megvallása az egyik legerősebb személyes döntés, márpedig ennek során elsődlegesen Istent választjuk, nem az egyházat. Vagyis a vallásosság nem feltétlen egyenlő a vallásgyakorlással. A görögkatolikus pap magatartása: méricskélés helyett örülni annak, amikor a pohár félig tele van.  

Míg Törő András értelmezése szerint a növekedés tudatát az evangélium minél több emberhez történő eljuttatásának vágya diktálja („a mi életünket már gazdagítja, formálja hát másokét is”), addig Sipos Barnabás máshonnan közelített. Arra emlékeztetett, hogy a keresztény egyházak több alkalommal azután indultak virágzásnak, hogy tömegeket üldöztek a hitükért (mint a Római Birodalomban az időszámításunk utáni első századokban vagy egyes szovjet rezsimek idején). 

Találkozni lenne muszáj

Az új isten az internet, kézen fogva vezeti gyermekeit, a közösségi oldalakat: miért csodálkozunk? – kérdezte egy nő, vitatva az online istentiszteletek szükségességét. Tévedett, aki azt várta, hogy az egyházak képviselői sietve egyetértenek.

Akit az internet képes eltávolítani a vallástól – reagált Seszták István –, annak nem volt elég erős az elköteleződése. Asztalos Richárd közlése szerint a koronavírus-járvány után is közvetítenek istentiszteleteket, és nem tapasztalják, hogy emiatt lennének kevesebben a templomokban. A lelkész „Piroska néniről” beszélt, aki „ágyhoz van kötve, és hálás az internetes közvetítésért”. Ezért ha csak egy ember miatt is értelmét látják, ezt a gyakorlatot a jövőben is követik. Nagy Károly Zsolt a Covid idején végzett felmérések eredményéről azt mondta: az internetes istentiszteletek alapvetően azt az érzetet erősítették meg az emberekben, hogy a vallási közösség nem online közösség. Tehát elengedhetetlenek a személyes találkozások. – Kérdés, hogy az egyházaknak mennyire sikerül vennie ezt az adást, és képesek-e olyan helyzetek létrehozására, amelyekben az emberek találkoznak egymással és megélik a közösséget. Mindez különösen fontos, amikor a nem vallásosak zömmel a fiatalabbak közül kerülnek ki, valamint az egyházak egyébként is küszködnek ezen korosztályok elérésével.

Isten beoltatná magát?

Az internet befolyását, ugye, éppen a koronavírus-járvány növelte tovább. Egy debreceni büntetőbíró az oltásokkal összefüggően vonta kérdőre az egyházakat. Szerinte a vakcinákat elutasító hívek úgy érezhették, az egyház nincs mögöttük, hiszen éppen az oltásra buzdítottak. – Hol voltak az egyházak, amikor az oltatlanok az Magyar Államot perelték a munkahelyük elvesztése miatt – vetette fel, „a fenevad bélyegeként” említve a vakcinákat. Mint megjegyezte, egy alkalommal a kislánya úgy fakadt ki, „Istenben hisz, nem az oltásban”.  

Seszták István válaszában leszögezte: az egyház nem hibátlan, ezért az istenbe vetett bizalom legyen végtelen, amelybe beleférhessen, hogy adott esetben a saját egyházunk sem tud minden helyzetben mindenkiért kiállni. Akkora nyomást kapott a Vatikán és a katolikus egyház az oltás javasolására – folytatta –, hogy emiatt ne rengjen meg a hitünk. Az egyház egyszerre természetes és természetfölötti, összetett valóság, de „csak” üdvhozó eszköz az istenhez vezető úton – árnyalta finoman az egyház megkerülhetetlenségét a főhelynök.

Nagy Károly Zsolt arra figyelmeztetett, hogy az egyházra a katolikusok mint üdvközvetítő intézményre tekintenek, de az egyház nem immunológiai szakértő. – Nem az a dolga, hogy ilyen kérdésekben ezt vagy azt állítson. Ha Pál apostol különbséget téve úgy szólt, nem az Úr mondja, hanem én, akkor az egyháznak is el kell jutnia eddig az alázatig. Odáig pedig soha nem juthatna el, hogy bárkit megbélyegezzen. 

Törő András szigorításpárti volt a járvány idején, de nem győzte hangsúlyozni: ennek alapgondolata a családi tragédiák lehető legjobb módon történő megelőzése volt. Ő maga korán átesett a betegségen, ezért sokat volt a kórházi Covid-osztályokon, ahol nagyon-nagyon nehéz élethelyzetekkel találkozott. Volt, amikor arról kellett dönteni, ki legyen az az egyetlen családtag, aki még vele együtt utoljára bemehet egy negyvenes férfi beteghez. – Nehéz időszak volt, minden tervünk, programunk összedőlt. De nem érzem, hogy kihátráltunk volna a hívek mögül. Persze, aki így gondolja, azzal nem vitatkozom, hiszen mindenki a saját valóságában él – közölte. 

Felszabadító feladatok?

Egy férfi a papi bűnözést is megjelölte a hívek fogyatkozásának okaként. Neki Seszták István úgy felelt, ő maga nagyon kevés bűnelkövető papról tud. Ugyanakkor a katolikus egyházban e téren a zéró tolerancia elve van érvényben, még azzal a papi viselkedéssel szemben is, amelyik nem éri el a bűncselekményi szintet – nyomatékosította.

Az egyik fő kérdésre, hogy miként lehetne újabb híveket szerezni, a hitet terjeszteni, Törő András válaszolt a legkimerítőbben. A plébániai kormányzóként is tevékenykedő római katolikus pap úgy látja: a közösség tagjainak maguknak kell meghívó féllé válni. – Milyen lesz egy-egy beszélgetés a hívekkel, sikerül-e segítenünk őket abban, hogy evangelizáló, meghívó közösséggé alakuljanak? Ha a híveknek nincs feladata, az a hit fontosságát nem erősíti. Nekem papként a rám bízott egyházközség életének kézben tartása a dolgom, de ez nem az én egyszemélyes dzsungelharcom. Ha azzá válik, akkor abba kell hagyni. Hiszen az emberek sok helyen nagyon várnak arra, hogy valaki szóljon hozzájuk, valamilyen feladatot adjon a számukra – taglalta.

Nagy Károly Zsolt szerint az egyház intézményként előrébb tolakodott a kívánt helyénél, miközben a léte a személyes megszólítottságból fakad. A refomátus egyház az elmúlt évtizedekben elképesztő mértékben klerikalizálódott – folytatta –, ami a történelmi örökségből ered. A lelkészség nehezen engedi ki a kezéből a közösségi feladatokat, miközben oktatjuk a református közösségszervezést. Ennek a képzésnek éppen az volna a célja, hogy olyan szakembereket hatalmazzunk fel cselekvés-tanításra, akik egy adott közösségben benne élve képesek felszínre hozni annak legjavát, segíteni életképességét, megtalálni az erősségeit. Így a lelkészeknek a mai multifunkciós szerepe csökkenhetne, és sokkal több energiát fordíthatnának a lényegre, az igehirdetésre – mondta. Megjegyezte: a közösségszervezők alkalmazásának nincs törvényes gátja, azonban a református egyház alkotmánya nem nevezi meg e szakembereket a gyülekezeti munka státuszai között.

Ratalics László