Debreceni 21-es: Derencsényi István lelkésszel a diktatúráról, az ateistákról, az iszlámról, a letarolt óvárosról
Debreceniek, akik nagy utat jártak be, mire ide- és odaértek, ahol most vannak. Sorozatunkban a helyi közélet megkerülhetetlen alakjait mutatjuk be olyan címszavakban, amit maguk választanak. Mi csak kérdezünk. Huszonegyet. Ezúttal Derencsényi István református lelkipásztortól, aki 46 év szolgálat után vonult nyugdíjba.
Cívishír: Emlékszik arra, hogy mikor tette meg az első lépést Isten felé?
Derencsényi István: Hívő szülők gyermekeként láttam meg a napvilágot. Édesapám református lelkipásztor volt, édesanyám pedig a diakonissza anyaházak felszámolása, államosítása előtt maga is egyházi szolgálatban állt mint gyülekezeti diakonissza. Így a családunkat a megélt istenhit jellemezte. Még a nővérem is hosszú időt töltött egyházi szolgálatban, előbb a Debreceni Nagyerdei Református Idősek Otthonának, majd a budapesti Schweitzer Albert Református Idősek Otthonának vezetőjeként. A mindennapjaink részét képezte a családi áhítat, a rendszeres imádkozás. Én ebbe születtem, így nőttem fel. A gyermeki istenhit később, az intellektusom fejlődésével teológiai tartalmat és megalapozottságot is nyert.
Cívishír: A Rákosi-diktatúrában, amikor a vallásos meggyőződést minden eszközzel üldözték, mi adott erőt és hitet?
Derencsényi István: A hit segített a túlélésben. Én a Rákosi-rendszerbe születtem bele 1951. május 14-én, amikor a kommunista állami hozzáállás az volt, hogy „Urak, papok, szaladjatok!”, amit jelszóként alkalmaztak, és minden erővel igyekeztek az egyházak, az egyházi alkalmazottak presztízsét aláásni. Megfosztották az egyházakat a vagyonuktól, a javadalmi földjeiktől, a bérházaiktól és minden más bevételi forrástól. Az egyházunk fő bázisát a kis- és középparasztság, illetve a polgári réteg képezte, ezt a társadalmi réteget sújtotta leginkább a második világháború utáni rendszerváltás. A lakosság nagy részére az volt jellemző, hogy általános szegénységben élt, de egymás iránti megbecsüléssel, felelősséggel.
Cívishír: Negyvenkét évig szolgált Debrecenben, mi szólította annak idején a cívisvárosba?
Derencsényi István: Az általános iskola elvégzése után a szüleim úgy döntöttek, hogy a debreceni Református Kollégiumba íratnak be, ez volt akkoriban az egyetlen egyházi fenntartású protestáns középiskola az országban. Édesapám számára egy kedves és fontos város volt Debrecen, hiszen a teológiai tanulmányait itt végezte.
Cívishír: Idézze fel: milyen volt az 1989-90-es rendszerváltás előtt, ellenszélben református lelkésznek lenni?
Derencsényi István: Lényeges különbség volt, már csak papíron is. Az egyházak ugyanis az Állami Egyházügyi Hivatal gyámsága alatt működhettek, és nagyon szigorúan vették, hogy az egyházak a hatalom által meghatározott területükről ne lépjenek ki. A hitéletet beszorították a templom és a gyülekezeti házak falai közé. Intézményesen idegenítették el az embereket az egyháztól, ideológiai szintre emelték a vallásellenességet. Folyamatos politikai támadásokkal kellett szembenézni.
Cívishír: Az a hatalom miért nem törekedett legalább a kiegyezésre az egyházakkal?
Derencsényi István: Mert az ateista-marxista ideológiát követte, így az egyház szolgálatát nem tűrhette el. Az egyházaknak kialakult intézményhálózatuk volt, az ország minden települését elérték, befolyással bírtak a hívekre. A kommunista állam ezt nem nézhette jó szemmel, mert egyeduralomra tört, nem tűrte el a másfajta gondolkodásmódot, világnézetet, márpedig a történelmi egyházak merőben más világot jelentettek.
Cívishír: A mai közéletben a kereszténység, vagy legalábbis a keresztény értékrend politikai termékké vált. Erről mi a véleménye?
Derencsényi István: Nem tartom szerencsésnek. Az nem politikai termék, amit mi az embereknek fölkínálunk. A mi portékánk az evangélium, a jó hír, az öröm, Jézus tanítása. A jó hír az, hogy az ember minden esendősége, gyarlósága ellenére részese lehet az isteni bűnbocsánatnak, terhelt lelkiismerete fölszabadulhat egy szabad életre. Számunkra az emberi lét nem a születés és a halál közötti állapot, hiszünk abban, hogy a létezés nem a halállal fejeződik be. Isten ígérete szerint a halál után a mi személyiségünk nem szűnik meg, hanem egy más formában él tovább Isten országában.
Cívishír: A református egyház utánpótlása biztosított? Egyáltalán: milyen a mai fiatalok viszonyulása a valláshoz?
Derencsényi István: Az én nyugdíjba menetelemmel nem maradt lelkész nélkül a közösség. A rendszerváltás után megélénkült az érdeklődés a lelkészi szolgálat iránt, és most úgy érezzük, hogy ez stagnál, azaz nincsenek olyan gondjaink, hogy lelkészhiánnyal kellene szembenéznünk. Ami a gyülekezetet illeti, hívekben sem szenvedünk hiányt, minden korcsoportban tartunk foglalkozásokat, az óvodásoktól az egyetemistákig, de az életkortól függetlenül mindenki megtalálja nálunk a maga programját, még baba-mama és zenei körünk is van, azaz sokszínű tevékenység zajlik az egyházközségben.
Cívishír: A felekezetközi diskurzust gyakorolta az évek során: milyen időközönként cserélt eszmét mondjuk katolikus papokkal vagy rabbikkal? Debrecen négy történelmi vallás városa is.
Derencsényi István: Debrecenben – amióta én itt vagyok, azaz több mint 40 éve – kiegyensúlyozott, testvéries a viszony a történelmi vallásfelekezetek között, és ez a jó viszony az egyházi vezetők személyes kapcsolatára alapozódott. A rendszerváltás előtt bennünket az állami presszió egyébként is összébb hozott, mert egységesen szenvedtük el annak a rendszernek a hátrányait. Közös alkalmaink egyike az ökumenikus imahét, amely éppen ezen a héten tart.
Cívishír: Katolikus kontra református – van ilyen ellentét két büszke hívő között, de lényegében ugyanaz az üzenete mindkettőnek. Mit szól az ilyen vitákhoz?
Derencsényi István: Az üzenet ugyanaz, de vannak hangsúlybéli eltolódások, és vannak különbözőségek a teológiai állásfoglalások tekintetében is. Én mindig örülök annak, ha valaki büszke tagja a felekezeti családjának, feltéve, ha nem nézi le a másik felekezethez tartozókat. Debrecen történelmében, kulturális, társadalmi életében a református egyház volt meghatározó, de természetes, hogy a többi felekezet is igyekezett pozíciót szerezni magának. Ettől csak színesebb lett a vallási paletta.
Cívishír: Mondjon egy példát arra, mi az, ami szimpatikus a katolicizmusban, amit átvenne, ha tehetné?
Derencsényi István: Úgy érzem, a katolikus hittestvéreinknél erőteljesebb az egyháztudat, az egyházhoz való kötődés. Örülnék, ha a mi gyülekezetünk tagjainak is ugyanilyen markáns lenne a hittudatuk. Örülnék, ha nem kötelességből, hanem belülről jövő természetességből látogatnák az alkalmainkat.
Cívishír: Egy lelkész miként tudja a vallási fanatizmustól távol tartani magát? Vagy a protestáns felekezetek annyira nyitottak, hogy a kérdés eleve okafogyott?
Derencsényi István: Kétségtelen, hogy vannak olyan lelkészek, akik fundamentalisták, és csak nagyon szigorú keretek között tudnak gondolkodni, de hála a jó Istennek, én nem közéjük tartozom! Én a jézusi természetességgel tudok közelíteni úgy az emberekhez, mint a természeti környezethez. Jézus nyitottsága, közvetlensége, a másik megértésére való törekvése, elfogadása számomra a meghatározó.
Cívishír: Kijelenthetjük azt általánosságban, hogy a református lelkészek egyébként is jóval nyitottabbak a „világi ügyek” iránt, mint a többi felekezet papjai?
Derencsényi István: Ez jellemző az egész protestantizmusra, mert eleve a nyitottságból fogant. A katolikus egyház elzárta a hívek elől a Bibliát, a reformáció pedig az emberek kezébe adta, mégpedig különböző nyelvekre lefordítva. Ezzel tulajdonképpen nemzeti irodalmi nyelvet is teremtettek. Nálunk is a Károli-biblia a magyar irodalom megalapozója, mint ahogy Luther Márton német bibliafordítása is ugyanilyen hatással volt a német irodalomra.
Cívishír: Magyarország még – mondhatni – steril, de Nyugat-Európa iszlamizációja rohamtempóban zajlik, és aligha fékezhető. Erről mi a véleménye?
Derencsényi István: Csak a magánvéleményem, hogy a történelmi tapasztalatok szerint nem jó párhuzamos társadalmakat létrehozni egy országon belül. Látjuk, halljuk már a 70-es évek óta, hogy ha ezt mégis megteszik, akkor milyen feszültségek keletkeznek. Ha a bibliai teremtéstörténetet vesszük, akkor tudjuk, hogy Isten meghúzta a határt a szárazföld és a vizek között, a szárazföld és a levegő között. A határok arra valók, hogy azokat tiszteletben tartsuk. A határtalan, gátlástalan emberek viselkedését az élet minden területén nehezen toleráljuk, és a kölcsönös tisztelet hiánya konfliktushoz vezet.
Cívishír: Bosszantom egy kicsit! A Derencsényi István név hallatán Debrecenben már többen gondolnak a fotóriporterre, mint a lelkipásztorra, azaz a fia áll nyerésre!
Derencsényi István: Mi nem riválisok vagyunk, hanem egy szeretetteljes, egymást megbecsülő szülő-gyermek kapcsolat van közöttünk. Nagy öröm, boldogság és büszkeség számomra az ő szakmai sikere. Egyébként a személyisége olyan, hogy nagyon könnyű őt szeretni, egy nagyon aranyos fiú.
Cívishír: Van hiányérzete, amiért négy gyermeke közül egyik sem lett lelkipásztor, és megszakad a sor a családban?
Derencsényi István: Örültem volna, ha valamelyik gyermekem az én utamat választja, de erre nem kényszeríthettem egyiküket sem. Anna lányom a Református Szeretetszolgálat alkalmazottja, Judit lányom pedig a Kis Refinek a pedagógusa, tehát ők egyházközelben vannak. Katinka a nagy nemzetközi kitekintésű National Instruments alkalmazottja, de az egyháziasság nála is tetten érhető, a szellemisége, a gondolkodása a keresztényi hit által meghatározott.
Cívishír: Felkészült már a nyugdíjas életre? Mivel tölti majd a napjait? Nézhet majd sok meccset. Tudjuk, hogy sportkedvelő!
Derencsényi István: István fiam már régóta ígéri, hogy kivisz majd egy Bayern München-meccsre, most aztán lesz időm, elmehetünk végre együtt, apa és fia, kettesben. A hetvenes évek, még Gerd Müller és Franz Beckenbauer óta nagy kedvelője vagyok a Bayern Münchennek, és az még kimaradt az életemből, hogy lássam élőben, a helyszínen játszani. De van még bepótolni való a szépirodalom terén is, többet szeretnék hangversenyre járni, illetve több időt tölteni a természetben.
Cívishír: Mi a legjobb Debrecenben, és mi a legrosszabb?
Derencsényi István: A debreceniség, ami azért nagyon sokat változott az elmúlt évtizedek alatt. A 60-as években is még csak alig 120 ezer lelket számláltak a városban, azaz sokkal homogénebb volt a populáció, mint most. Ma sokkal színesebb, köszönhetően annak, hogy közel 80 ezer ember beköltözött környező kisebb településekről. Ma a város felét az ilyen „beköltözöttek” adják, amilyen én magam is vagyok, hiszen születésileg Borsod megyeinek számítok. Debrecent én nagyon hamar megkedveltem, voltaképpen azért, mert befogadott, majd szellemi, intellektuális, kulturális javakkal látott el a Református Kollégiumban. A legrosszabb Debrecenben számomra mindenképpen az, hogy a 70-es években megkezdődött a debreceni óváros felszámolása. Lakótelepet építettek a Kollégium közvetlen közelében, letarolták a szép, régi, cívis polgári házakat. Kecskeméten például sokkal jobban megőrizték a történelmi városképet, mint Debrecenben. Elhiszem, hogy a modernitás sok mindent megkövetel, de talán nem kellett volna ennyi áldozatot hozni, a történelmi értékek tiszteletben tartásával kellett volna eljárni.
Cívishír: Kásler Miklós miniszter szerint a tízparancsolat megvéd sok betegségtől. Osztja ezt?
Derencsényi István: El tudom fogadni, bár nem biztos, hogy szerencsés volt így fogalmazni. Gondoljuk végig! Ha nem paráználkodsz, sok potenciális betegség lehetőségétől mentesülsz. A tolvaj örökös nyugtalanságban van, mert bármikor eljöhet az a pillanat, amikor fülön csípik. A stressz, a belső feszültség sok betegség okozója lehet. Az életellenes cselekmény aligha szorul magyarázatra. A kívánság, amiről a tízparancsolat beszél, nem más, mint a mohó vágy, aminek szintén egészségkárosító hatása lehet. Összességében tehát elmondható, hogy a tízparancsolat betartása óvja az embert szellemi és testi értelemben egyaránt.
Cívishír: A kulináris élvezetek nélkül nincs Debreceni 21-es a lelkipásztor úrral sem! Cézársaláta vagy csülökpörkölt? Sör, bor vagy pálinka?
Derencsényi István: Egyértelműen a csülökpörkölt, a magyaros ízeket szeretem. Az alkoholok közül a bort szeretem leginkább.
Cívishír: Leül egy ateistával borozni?
Derencsényi István: Miért ne? Van is erre példa. A hitet nem rákényszeríteni kell az emberekre. A hit ajándék, a Biblia is így beszél róla, de nem olyan ajándék, amit Isten szertelenül osztogat! Annak ad, aki kéri tőle. Ahogy Ady Endre tette: „Hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok.”
Cívishír: Mit gondol, miért jobb egy istenhívőnek, mint egy ateistának?
Derencsényi István: Nekem az istenhit a stabilitást jelenti. Egy ateista számára nem kevesebb elfogadást jelent az, hogy a világ egy önmagában létező valóság, mint számomra az, hogy ezt a világot Isten teremtette. Az érdeklődő tudatom mindig rákérdez arra, hogy a világunk miből lett? A materialista természettudomány is csak valamit föltételez kezdeti adottság gyanánt, hogy valami robbant, vagy valami történt. Érdekes módon nem a nullánál kezdi, hanem valamit adottságként elfogad. Én pedig adottságként fogadom el Istent, az értelmet nála találom meg, nem egy személytelen anyagnál. Az én létezésem célja és értelme az Istennel való örök, mennyei békesség és harmónia. Az ateista életének a vége a halál, és azzal mindennek vége. Számomra ez perspektívátlanság. Isten az én személyiségemet megőrzi, és én bízom benne, ahogy egy gyerek bízik a szüleiben. Isten az én mennyei atyám. Arra a tökéletességre, ami a teremtéskor létrejött, csak az isteni bölcsesség képes.
Cs. Bereczki Attila