Debreceni 21-es: Derencsényi István fotóriporter, akinek a szíve ultra

Debreceniek, akik nagy utat jártak be, mire ide- és odaértek, ahol most vannak. Sorozatunkban a helyi közélet megkerülhetetlen alakjait mutatjuk be olyan címszavakban, amit maguk választanak. Mi csak kérdezünk. Huszonegyet. Ezúttal Derencsényi Istvántól, az olimpiákat és nagy világversenyeket is megjárt fotóriportertől.

Cívishír: Édesapád református lelkész, messze esett tehát az alma a fájától. Mikor tudatosult benned, hogy a fényképezőgépet választod, és nem a szószéket?
Derencsényi István: Talán 14 éves koromban. Először is megfertőzött a lelátó hangulata a DVSC-mérkőzéseken, aztán a fiúk fotóst csináltak belőlem, mert nem volt senki, aki a koreográfiákat megörökítse a B-középben. Nem kellett azért sokat kérlelni, már akkor is vizuális alkat voltam, ráadásul nagy megtiszteltetésnek éreztem a csapat legfiatalabb tagjaként, hogy Komáromi Gábor személyesen kért fel a fényképezésre. Éppen akkoriban indult a DVSC honlapja, és miután én idegenben is ott voltam minden meccsen, megkeresett Nyitrai Daniella, a dvsc.hu szerkesztője, hogy fotózzak a honlapra. Ott álltam 15 évesen, még javában diákként, aki már fotós megbízásokat kap. Később Nagy Gábor karolt fel, akinek köszönhetően dolgozhattam a Debrecen hetilapnak. A város akkoriban kezdett nagy világversenyeket rendezni, beindult a gépezet.

Cívishír: Ma már államtitkár nyitja meg a kiállításodat! Igazán büszkék lehetnek rád otthon!
Derencsényi István: Gondolom, hogy büszkék, elsősorban arra, hogy a ranglétrát végigjárva lettem fotóriporter. Érettségi után a Tipp újságnál kezdtem, aztán házon belül felkerültem a Naplóhoz, ahol több mint tíz évet töltöttem el, most pedig a Debreceni Egyetem fotósa vagyok főállásban, közben az úszószövetségnek is dolgozom, így jutottam ki például akkreditált fotósként a vizes világbajnokságra, a dél-korei Kvangdzsuba.

Cívishír: Kiöregedtél a napilapos munkából?
Derencsényi István: Nem kiöregedtem, hanem elegem lett, de nem kívánom részletezni, hogy miért. Nyugodtabb életre vágytam, hogy tudjak alkotni. Gyomorgörccsel ugyanis az nem megy.

Cívishír: A neved hallatán a sportfotózás ugrik be a fél városnak. Ehhez minden bizonnyal kivételes adottság kell, mert ugye tudnánk sorolni a neveket, akik jól megéltek ebből a szakmából, de sportot fotózni sehogyan sem tudtak. Mi nem volt bennük, ami benned megvan?
Derencsényi István: Én csak azt mondom, hogy szeretni kell a sportot, ha pedig az ember szereti, akkor előbb-utóbb meg is érti, és ha sokat nézi, egy idő után szinte tudja, mi következik, merre gurul a labda. Előre fel lehet készülni például arra, hogy a sportolók általában hogyan reagálnak bizonyos helyzetekre. Ez az alapvető követelmény, aztán még ott van a technika, a gép, amit szintén nem árt ismerni.

Cívishír: A jó sportfotó számodra milyen? Legyen benne dinamizmus, akció, öröm, bánat?
Derencsényi István: Én a zsánerképekre utazom. Érzelmeket szeretek fényképezni a sportban is. Csinálhatok egy futballmeccsről száz nagyon jó akcióképet, hogy a fiúk vezetik a labdát, vagy arról, hogy az úszók tükröződnek a vizen, egy jó géppel nem nagy kunszt. Engem azonban az arcok, az érzések jobban izgatnak. Az a jó kép, amelyik egymagában elmeséli az eseményt.

Cívishír: Vannak – a fotózás szempontjából – kedvenc sportrágaid?
Derencsényi István: A csapatsportokat, a labdajátékokat szeretem a leginkább fotózni, mert nyilvánvalóan azok a legmozgalmasabbak. A kézilabdában például perceként akár több támadást is vezetnek, tehát mindig van mit fotózni. Legújabb nagy kedvencem a jégkorong. A DEAC szerettette meg velem, ez már az a szint a hokiban, amit már nagyon lehet élvezni.

Cívishír: Sokszor sajnállak. A gólnál mindig elkezd kattogni a zár, ezért nem látod a lényeget…
Derencsényi István: Egy fotós élete már csak ilyen. Előre kell készülni arra, hogy mi fog történni. Fociban például hamarabb kell a zárt megnyomni, mielőtt a labda a hálóba kerül, ha gólt akarsz fotózni, tehát nyilván jóval kevesebbet látunk egy akcióból, mint a néző a lelátón. Ha úgy tetszik, akkor egy fotós áldozatot hoz, mint az ultrák vezére, aki a pályával háttal állva vezényli a tábort. Ő sem sokat lát a meccsből, de küldetése van a közösségért.

Cívishír: Apropó! Van még közöd a debreceni B-középhez?
Derencsényi István: A szívem ultra, mindig is az lesz, csak éppen a meccseken nekem most lent van a helyem a pálya szélén, mert a munkám ezt követeli meg.

Cívishír: Fotóztál 2016-ban Rióban és tavaly Pjongcsangban. Milyen egy olimpia belülről?
Derencsényi István: Fantasztikus élmény. Rióban például tőlem két méterre teniszezett Novak Djokovics, kint voltam Maracanában Neymarék döntőjén. Olyan sztárokat láttam testközelből, akiket addig a televízióban csodáltam.

Cívishír: Brazília és Dél-Korea két külön világ. Mi fogott meg egyikben, és mi a másikban?
Derencsényi István: Rióban a kritikán aluli közbiztonság okozott állandó kellemetlenséget. Az ember elképzelte, hogy majd kisétál a Copacabanára vagy felmegy a Krisztus-szoborhoz szabadon nézelődni. Hát nem! Már a reptéren gépfegyveres katonák látványa fogadott, gondoltam, hogy ez itt merőben más világ. Két héten át le sem mertem venni a szemem a több milliós fényképezőgépekről és optikákról, mert még a médiaközpontban sem voltak biztonságban. Állandó stresszben éltem két hétig. Pjongcsangban ezzel szemben totális a biztonság, de ott egy hangulattalan téli olimpiát rendeztek, azért volt rossz. A koreaiakat nem hozta lázba az esemény. Feltételezem, hogy Kanadában vagy Olaszországban egészen más hangulata van egy téli olimpiának.

Cívishír: A napokban jöttél haza az úszó világbajnokságról, amiről csak jót lehet mondani, ugye?
Derencsényi István: Fergeteges volt a hangulat a magyar csapatban, mert fantasztikus sikereket értek el a magyar úszok: öt aranyérem és egy világcsúcs, Magyarország, ez a kis ország ötödik az éremtáblázaton! Erre nincsenek szavak! Nagy szerencsém van az úszókkal, hogy ilyen sikeresek. Ha német lennék, akkor egy ilyen világbajnokságon esetleg két érmest fotózhatnék. Mi odamegyünk a kis Magyarországról, és van féltucat aranyesélyesünk, aztán egyikük megdönti „pucéron” Michael Phelps csodamezes világcsúcsát.

Cívishír: Láttunk egy fotót, amint Hosszú Katinkát alig egy méterről fotózod, amint éppen dolgozik rajta a debreceni gyúró, Bihari Zoltán. Hogy mit meg nem enged neked a háromszoros olimpiai- és immár kilencszeres világbajnok!
Derencsényi István: Én odamehetek Katinkához akkor is, amikor bemelegít, összpontosít a verseny előtt. Nyilvánvalóan tudom, hol a határ, és mikor meddig mehetek el. Van, amikor odadughatom a gépet az orra alá, és van, amikor nem. A helyzetet fel kell ismerni. Úgy érzem, engem nemcsak Katinka, hanem a többiek is elfogadtak, megkedveltek, ennek ékes bizonyítéka az, hogy amikor az Instagramon megosztják egy-egy fotómat, akkor megjelölnek engem. Megtehetnék, hogy csak simán kiteszik a képet az úszószövetség honlapjáról vagy Facebookjáról, de nem. Ez jóleső érzés.

Cívishír: Kenderesi Tamással ott voltál a kvangdzsui éjszakában? Sajnos többet írt a magyar sajtó az ő incidenséről, mint Milák Kristóf világcsúcsáról.
Derencsényi István: Nem mentem bele a kvangdzsui éjszakába sem akkor, sem máskor. Tamás helyzetébe belegondoltam, sajnálom szegényt. Nem tudom pontosan, hogy mi történt, de gyanítom, láttam már cifrábbakat a debreceni éjszakában, és azok nem minősültek szexuális zaklatásnak. Korea más világ, nem látni például kézen fogva sétáló párokat sem az utcán, a nyilvános testi érintkezés ezek szerint tilos, vagy a fene tudja.

Cívishír: Van az a pénz, amiért elhagynád Debrecent?
Derencsényi István: Ha lenne, akkor már rég elmentem volna, de nekem nincs az a pénz. Én még Budapestig sem mennék el innen, nemhogy külföldre. Debrecent tökéletesnek tartom arra, hogy majd a gyerekeim itt nőjenek fel.

Cívishír: Mi a legjobb Debrecenben?
Derencsényi István: A sport fővárosa. Szűk két évtized alatt, ha jól emlékszem, huszonnégy világversenyt rendeztük, fél tucat élvonalbeli klubunk van. A sporton kívül is rengeteg program van, ha csak a nyarat nézzük, szinte nincs olyan hét, amikor ne lenne valamilyen fesztivál. Gazdag sport, kulturális és gasztronómiai élvezeteket kínáló városban élünk.

Cívishír: Mi a legrosszabb Debrecenben?
Derencsényi István: Több közösségi tér kellene. Remélem, a lakótelepi fejlesztésekkel ilyenek is megvalósulnak.

Cívishír: Sör, bor vagy pálinka?
Derencsényi István: Újabban boros vagyok.

Cívishír: Túrós csusza vagy csülökpörkölt?
Derencsényi István: Teljesen mindegy. Én megeszek bármit, külföldön is.

Cívishír: Ki a legjobb arc Debrecenben?
Derencsényi István: Dombi Tibi és Lukács Laci. Én Dombi Tibin nőttem fel, a Tankcsapdát pedig többször kísértem el koncertekre úgy, hogy együtt utaztunk és együtt szálltunk meg. Lukács Laci néhány napja küldött nekem egy gratuláló SMS-t, amikor a Nemzeti Sportban az én egyik koreai képemet választották a nap fotójának. Jólesett ez a világ végén.

Cívishír: Djokovics, Neymar, Usain Bolt és Hosszú Katinka után is elmész még lakodalmakat fotózni?
Derencsényi István: Kevés alkalommal jut rá időm, de természetesen elmegyek. Szeretem, ha sokrétű a munka, és egy esküvőt jól fotózni igenis kihívás.

Cívishír: Jövőre irány a tokiói olimpia?
Derencsényi István: Úgy néz ki, hogy igen, de én még abba bele se gondolok, hiszen addig még nagyon sok munka vár rám. Megyek Glasgowba, a rövidpályás úszó Európa-bajnokságra, Budapesten ifjúsági úszó-világbajnokságot rendeznek, ugyancsak jövőre, még az olimpia előtt Budapest rendezi a vizes EB-t, meg aztán végig kell fotózni a debreceni élvonalbeli csapatok teljes szezonját. Tokió még várhat.

Cs. Bereczki Attila