Dombi Tibor futva kísért el minket az Isten háta mögé + FOTÓK!
Dombi Tibor sportteljesítményeit már régóta megénekeljük a Cívishíren, de most testközelben éltük meg azt, hogy kivételes testi és lelki adottságú fickó. Kimondom: őrült! Normális ember eleve nem fut le magányosan egy maratoni távot kedvtelésből. Aki arra vetemedik, hogy békeidőben a Pheidippidész nevű görög katona hőstettét megismételje, az egy átlagember szerint sürgősen orvosi kezelésre szorul, de vajon minek nevezzük azt, aki ezt még fokozza is? Márpedig Tibi fokkozza!
Egy héttel az Abapuszta-túra előtt, pálinkás kerti parti, Debrecen:
Társaság: – Nagy túrára készülünk, mához egy hétre egészen Abapusztáig biciklizünk, és vissza! Már hatodjára! Mint 2015 óta minden tavasszal!
Dombi Tibor: – Miért pont Abapusztára? Hol is van Abapuszta?
Társaság: – Nyíradony és Balkány között. Ott született Pintye Jóska barátunk!
Dombi Tibor: – Mehetek én is?
Társaság: – Mi az hogy, Tibike!
Dombit Tibor: – Oké, megyek veletek!
Társaság: – Te, van biciklid? Tudsz egyáltalán biciklizni?
Dombi Tibor: – Nincs biciklim, nem szeretek biciklizni. Futni lehet?
Társaság: – Futni? Megőrültél? Oda-vissza 70 kilométer!
Dombi Tibor: – Az nekem pont jó. Mehetek veletek? Ti bringáztok, én pedig futok utánatok.
Társaság: – Tibi! A pálinka beszél belőled! Mi tényleg megyünk biciklizni!
Dombi Tibor: - Mondom, hogy tényleg megyek veletek, de futva!
Társaság: – Tisztázzuk! Ezt mégis hogy gondolod? Hetven kilométert lefutsz?
Dombi Tibor: – Igen, lefutom, de ismerve benneteket, bőven lesz megálló, ahol pihenhetek.
Társaság: – Megállunk, nyilván, nagyjából minden településen egy frissítőre, vagy kettőre, a nyíradonyi Fenyvesben például eszünk húslevest, majd egy nagy adag rántott húst, mindezt sörrel öblítjük, aztán tekerünk tovább…
Dombi Tibor: – Nekem megfelel! Én is megéhezem addigra, eszem veletek!
Társaság: – Arra kíváncsiak leszünk! Május 9-én találkozunk a Pikoló söröző előtt reggel kilenckor!
Dombi Tibor: - Ott leszek!
Május 9., szombat, Árpád tér, Pikoló söröző terasza, a gyülekező helyszíne, reggel 9 óra:
Társaság: – Tibi, Isten áldjon! Ez most komoly?
Dombi Tibor: – Mondtam!
Társaság: – Martinka felé megyünk, mert Debrecen és Hajdúsámson között útépítés zajlik, és Martinkán hideg sörrel vár a kedvese kertjében Szilágyi Attila barátunk, aki ott csatlakozik hozzánk. Egy kis kerülő.
Dombi Tibor: – Jó, akkor arra futok. Végig az Acsádin...
Társaság: – Nem vagy normális!
Dombi Tibor: – A jövő héten a futótársammal fejenként 110 kilométert futunk önszorgalomból. A Balatont akartuk 10 kilométeres váltásokkal körbefutni, de sajnos a verseny elmarad, így itthon teljesítjük a távot, és ez jó felkészülés lesz számomra.
Társaság: – Orvos látott már? Na mindegy, akkor hajrá, mi iszunk egy bátorító sört, és indulunk!
Tibi tényleg elindult, és tényleg futva!
Valahol az Acsádi út végén értük utol, az út bal oldalán, szemben a forgalommal szedte fürgén a lábait. Elhúztunk mellette, üdvözöltük egymást. Kemény csávó, meg kell adni, de hol van még a vége?
Martinkára már akkor odaért, amikor mi még ki sem lihegtük magunkat, aztán Sámsonba is befutott, amikor még az első sörbe alig kortyoltunk bele. Ő cukros üdítővel „doppingolta” magát, azt kívánta a szervezet a nagy melegben. Aradványpusztán elmajszolt egy műzlit, Nyíradonyban már egy csokit és egy szendvicset is. Pintye Jóskára bízta a hátizsákját, mert neki volt üres csomagtartója, és aki annyira komolyan vette a feladatot, hogy a sajátját egyszer valamelyik csehóban felejtette. A sör minket lassított, de Tibi fáradhatatlanul robogott, olykor még meg is előzött.
Abapusztára majdnem együtt értünk be, ahol a kocsmárosné mindenkit űrlénynek nézett. Oda ugyanis épeszű ember nem fut ki, de még ki sem teker Debrecenből. 1960-ban megállt az idő, amikor Pintye sporttárs a tanyaszélen megszületett. A nyolcvanas-kilencvenes években hongkongi migránsoktól várták a falu felvirágoztatását, át is keresztelték volna a település nevét Abakongra, de a Dél-kínai-tengerrel végül nem versenyezhetett a magyar puszta. Helyi legendákból dugig a padlás.
Kocsmárosné, aranyvirág, mi biciklivel jöttünk, és képzelje, ez az ember pedig idáig futott Debrecenből!
Aha, persze, nem ma születtem!
Ráhagytuk. Nem tudta szegénykém, hogy illusztris társaság csöppent be hozzá, összesen 438 NB I-es meccsel a tarsolyban. Amiből 437 a Dombié.
Mi a sört nyitottuk, Tibi pedig a proteines zacskót kapta elő, mire megérkezett Tasi Mihály, a kocsmafőnök, aki rögtön felismerte ikonunkat (de még a vajlábú Nagy Szabolcsot is), és fel is idézte a légióskodását. Hamar letisztult a kép, hogy Hollandia nem Belgium, de végképp nem Németország, a Bundesliga, amelyik az első külföldi állomást jelentette Bombázó gazdag pályafutása során.
A visszaúton a csapatot „megfogta” a nyíradonyi Fenyves főztje, a húslevesből Tibi kétszer szedett, de a rántott hús felét meghagyta nekünk. Teli hassal futni? Mi a késői ebéd után lábadoztunk a pázsiton, ő is hanyatt vágta magát néhány percre, majd ismét mozgásba lendült. Pechünkre az aradványpusztai csehó bezárt, későre járt már, ki iszik vidéken hat óra után nyilvános helyen? Így egyhuzamban 15 kilométer kellett biciklizni! Egészen a sámsoni kanyarig, hála a teremtőnek, nyitva találtuk az italboltot! Ebből is látszik, hogy Hajdúsámson nem vidék, hanem Debrecen-külső!
Hosszú percek teltek el, és már fogadásokat kötöttünk arra, hogy Tibi él-e még? Ő azonban kisvártatva befutott némi verejtékkel a homlokán. Eddig pontosan ötven kilométer! – mondta. Nekünk sokkal jobban fájt már az egész nap, de szigorú komolysággal lepleztük. A szürkület is segített.
Mindig rád kell várni! – jegyeztük meg neki, nehogy a fejébe szálljon a dicsőség.
Hajdúsámsonban érzelmes búcsút vettünk, Tibi onnan a Debrecen-táblára tekintett végcélként, ahol a kedvese várta autóval. Az okosóra szerint összesen 60 kilométert futott, az utolsó tízet koromsötétben.
Megnyugtatjuk, hogy a kerékpáros társaság is épségben hazaért éjfél után.
Cs. Bereczki Attila
