Rózsa László: Akartam, hogy közöm legyen hozzá

Operett, dráma, musical, vígjáték: mióta 2016-ban a Csokonai Színházhoz szerződött, vagyis hazaérkezett a marosvásárhelyi tanulóévek után, a 28 éves Rózsa László sokféle műfajban kipróbálhatta magát. Vele beszélgettünk.

Cívishír: A február 9-i születésnapodat Barcelonában töltöttétek egy hosszú hétvége formájában a pároddal, aki gyermeket vár. Hogy tetszett Katalónia?
Rózsa László: Antoni Gaudí körül forgott az ott eltöltött időnk, a lenyűgöző katalán építész munkásságait néztük meg, így természetesen a Sagrada Famíliát. A Gaudí által tervezett épületeket megkönnyezi az ember, csodálatos, ahogyan a világot látta.

Idén elindulhatnak a várt debreceni színházi építkezések; átmeneti időszak következik. Kitartasz Debrecen mellett most, hogy egy családról kell majd gondoskodnod?
Rózsa László: A párom erdélyi, a szülei orvosok, otthon szeretné világra hozni a gyermekünket. A szülési szabadság idején itt fogunk lakni, de utána, legalábbis most így tervezzük, Marosvásárhely lesz a központ. De ez nem jelenti a debreceni színház elhagyását, a következő évadot még biztosan együtt töltjük a városban. Jelen pillanatban eddig látunk. Hogy milyen hatással lesz a játszási lehetőségekre a Csokonai felújítása-korszerűsítése és a Latinovits befejezése? Gemza Péter színházigazgató azt mondja, nem szeretné, ha a nézőknek feltűnne ennek az időszaknak az átmenetisége. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem gyakorlati éveit a szatmárnémeti színházban töltöttem, azt is éppen akkor renoválták és pont a munkálatok befejezésekor jöttem haza Debrecenbe.

Megy a Csárdáskirálynő, a Don Quijote – Az utolsó álom, a Tesztoszteron, az Imágó, a próbák. Nagyon kellett már ez a barcelonai kiszakadás?
Rózsa László: Meglepően jól bírom jelenléttel. Mindegyik darab más, ezért nagyon izgalmas számomra a játék. A Csárdáskirálynő kivételével, mert abban máig hihetetlenül izgulok. Tavaly a Bonnie & Clyde musical volt ilyen rettegés, a többi előadás ezekhez képest laza...

Könnyen fejben tartod a szövegeket?
Rózsa László: Nem okoz problémát. Elég egy szövegösszemondó próba, fura mód azonnal visszajönnek. Minden rögzül valamihez, legyen az egy pohár felemelése vagy két asztal közötti mozgás.

Extrém izgulós hírében állsz. Egyszer úgy fogalmaztál, ha tudod, hogy kiélezett helyzetben vagy, amelyben könnyen el lehet csúszni, el is csúszol. Ez elég meredek egy olyan közegben, ahol az ember naponta viszi vásárra a bőrét.
Rózsa László: Minden színésznek megvannak a fellépés előtti rituáléi. Nekem is fontos önmagam megnyugtatása, hogy minél tisztább fejjel menjek fel a színpadra. Bemelegítéssel kezdek, hogy érezzem: a testem a barátom, nem az ellenségem. Majd elmondok egy személyes szöveget. 

Meditáció és ima. Tudatosan alakítottad ki?
Rózsa László: Igen, mert segít jelen lenni. Még az egyetemi évek alatt alakult ki, Szatmárnémetiben. Az osztályfőnököm ajánlott egy technikát: mély levegőket venni előbb a tüdődbe, majd egyenesen a fejedbe, a levegőt benn tartani, fejkörzéseket csinálni, a köröket számolni, a levegőt végül kiengedni. Enélkül már nem tudnám elképzelni a felkészülést.

Az Imágó főszereplőjeként nehezen megközelíthető kamaszt, a Don Quijote – Az utolsó álomban Sancho Panzát alakítod. Melyik volt nehezebb?
Rózsa László: Sancho. Sokat küzdöttünk az orosz rendezővel, Ilja Bocsarnikovsszal. Pedig egyébként fiatal kora ellenére nagy tudású, nagyszerű ember és rendező.

Értelmezésbeli kérdéseken?
Rózsa László: Alapvetően igen. Én adott helyzetben szeretnék többféle dolgot kipróbálni, ő viszont nagyon határozott az elképzéseiben. Olykor nem értünk egyet, s amíg ő beszélni szeret a gondolatairól, az ötleteiről, én inkább megcsinálni. Hülye tulajdonságom az állandó kísérletezésre való hajlam. De azt is el kell ismerni, ha látja, hogy megcsinálom, amit kér, de nem működik, akkor kitalálunk valami mást.

Sancho Panza karaktere mennyire a tiéd?
Rózsa László: Sajnos egyáltalán nem. Az a csávó egy tűzijáték! Folyamatosan mondja, csinálja. Szókimondó, szenvedélyes, energikus, mer napról napra élni, rossz döntéseket hozni, belátni.

Mi őröl jobban: a halogatás vagy a rossz döntés?
Rózsa László: Nehéz kérdés. Megfontolt vagyok, szeretek mérlegelni, jól körüljárni a problémát önmagamban. Szeretem figyelni a lelkem reagálását, időt adni magamnak. Sancho Panza nem ilyen, ő beleugrik a helyzetekbe. Mire ő már háromszor beleugrik, én még mindig a stégen állok, és onnan próbálom eldönteni, hideg-e a víz vagy sem.

És Don Quijote idealizmusa? Mikor védtél legutoljára körömszakadtáig valamit, amiben hiszel?
Rózsa László: Szerettem volna, de sosem mertem felmenni az igazgatói irodába az Oszkár és Rózsa mami műsoron tartásáért. Szerintem ez olyan előadás, én így látom belülről, ami tényleg tud adni. Megnyugvást annak, akivel megtörtént. És felnyitja a szemét azoknak, akiknek ilyen formán még nem volt dolguk a halállal.

Mi tartott vissza?
Rózsa László: Mert azt is gondolom, hogy a színház nem véletlenül vette le a repertoárról. Bizonyosan megvan az oka.

Olvastad Eric-Emmanuel Schmittnek a darab alapjául szolgáló könyvét? Egyáltalán: elolvasod a darabok kapcsán a forrásműveket?
Rózsa László: Persze, már az első olvasópróbára is szeretek úgy érkezni, hogy tudom miről van szó.

Segít vagy nehezít? Hiszen egy csomó olyasmi is bekerülhet a képbe, ami a darabból konkrétan hiányzik.
Rózsa László: Lehet, hogy az előadásban nincs benne egy-egy jelenet, de az én lelkemben igen. Tudok róla. És bízom benne, hogy színesíti az előadást az is, ami nem jelenik meg a néző előtt, ám a mondataim mögött sejlik. A több információ segít egy-egy karakter gazdagításában.

Egyébként is sokat olvasol?
Rózsa László: Igen. Nem is tudom, a párom hogyan talált rá Murakami Harukira. Egy japán író, éppen az ő könyveit olvasom. Filozofikus, kicsit álomvilágszerű, több szálon futó cselekményekkel, a részek időben és térben is elkülönülnek. Nagyon izgalmas, a kedvencem a Kafka a tengerparton. De ugye most nagyon futnak a babaváró könyvek is.

Az élethez való filozofikus közelítés amúgy is közel áll hozzád? Mennyire van ennek köze a pályaválasztásodhoz?
Rózsa László: Soha nem akartam más lenni, mint színész. Aztán persze olykor elgondolkodom e döntés helyességén. De talán csak az építészet van rám akkora hatással, mint a színház. A színészethez lélek és idegzet szükséges, egy egészen speciális idegrendszer. Sokszor kell magunkat gyötörni és kell gyötrődni, mert nem sikerülhet minden úgy, ahogyan eltervezzük. Előfordulnak olyan helyzetek, megteremtődnek valaki vagy valami által, amikor igen, feljön ez a kérdés. Hogy olyan ember vagy-e, aki meg tud felelni ennek a hivatásnak? Elég vagy-e hozzá lelkileg? Vagy-e annyira érdekes, hogy mások fizessenek ezért? Szereted-e eléggé annyira, hogy sírjál miatta? Egyáltalán magadat tudod szeretni? Elbírod-e a kétségeket? Hogy esetleg nem tettél meg mindent. Vagy nem jól tetted, amit tenned kellett.

[Beillesztett cikk: Ezeken a mocskos szájú díszpintyeken röhögnek most Debrecenben]

Nehéz lehet egyik lábbal a káprázatban, a másikkal a földön állni. Neked mondták már, hogy nem vagy elég jó?
Rózsa László: Hála Istennek még egyetlen rendezőtől vagy kollégától sem kaptam ilyen visszajelzést. De azt éreztem már, hogy nem bíznak bennem. Az előbbi kérdéseket én teszem fel magamnak. Mert ha valaki, akkor én aztán tudok magammal elégedetlen lenni. Túlozni nem akarok, hiszen nem minden percben történik ilyesmi. Ugyanakkor minden munkafolyamatban elérkezik egy pont, amikor csak nem akar összejönni valami, és még az okát sem értem... Olyan is előfordul, hogy az első pillanatban megvan egy jelenet. Csak aztán eltelik egy hónap, nem változik semmi, így kicsit elunjuk... és azt hisszük, már nem működik. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy tényleg nem működik, mindössze ki kell találni valamit, amitől izgalmas maradhat. Pont erre jó az, amit Tengely Gábor mondott a Csárdáskirálynő kapcsán (amiben Bónit alakítom). Megnézte az előadást, aztán egy csomó olyan kérdést tett nekem, amire nem tudtam válaszolni, pedig evidensek. Milyeneket? Például mi a viszonyom az Orfeumban lévő hölgyekkel. Ki volt meg, ki nem volt meg? Kit akarom, hogy meglegyen? Ki az, akivel egyáltalán nem. Hogy az idősebb hölgyek közül esetleg valamelyik... ilyeneket. Mind színesíti Bónit. Millió és egy kérdést feltehetsz magadnak egy szerep, egy darab kapcsán, majd estéről estére keresheted rájuk a választ.

A tökéletességre törekvésből adódó önsanyargatás nem hiábavalóság. A dolgok megértésére hajtó végtelen vágy akar mindent újra és újra szétszedni, és összerakni annak ellenére is, hogy kételkedik, meg tudja-e végül oldani. Az Oszkár és Rózsa mami az utóbbi évek legmegrázóbb debreceni előadása, annak a feszültségét rutinból megteremteni...
Rózsa László: Küzdök a rutin ellen. Nagyon jó rendező volt mellettünk, a már említett Tengely Gábor, mesterem, sőt kissé az apám. Remek szeme van, ő is mindig egészen konkrét dolgokat kér, amiket igazából csak meg kell töltenem. Mint egy hullámvasút, amihez ő építi meg a pályát és ő adja alám a járművet is. Nekem bátornak kell lennem és elindulnom. A darab témája miatt az Oszkár és Rózsa mamiról azt szokták gondolni, nehéz munkafolyamat volt. Pedig az első perctől kezdve gördülékenyen ment minden. Jó szövegkönyvet hoztak létre, amelyet szükség esetén változtattak is az igényeinknek megfelelően (Rózsa László partnere Kubik Anna - a szerk.). Ez azt jelenti, hogy ha valamit kényelmetlennek, hiteltelennek éreztünk a szánkból, akkor azt Tengely Gábor elengedte.

Melyik szerepedben érezted magadat igazán jónak?
Rózsa László: Nem volt olyan, amelyikben ne lett volna hiba. De nem is tudom, létezik-e száz százalékos alakítás. A legjobb élményem a Sirályhoz kötődik, még Szatmárnémetiből. Abban tapasztaltam meg először, hogy miről szólhat a színészet, a negyedik felvonásban amikor Nyina elköszönt. Megnyílt a lelkem. Elhittem, hogy az vagyok, akit játszom. Megszűntem én lenni, megfeledkeztem önmagamról. Ez így persze nagyon csikirikinek hangzik, de tényleg meg tud történni. Onnantól kezdve tudatosan használtam ezt az élményt. Ha nem is mindegyik Oszkár és Rózsa mami előadáson, de többször megnyíltak számomra azok a csatornák, amelyeken keresztül úgy tudok közölni, hogy az talán még húsz sorral messzebbre is elér. Ezért sajnálom annyira, amikor a fáradtságtól vagy éppen a túlzott energikusság miatt, vagy mert szerda van nem történik meg. A nézők nincsenek ennek a tudatában, de én sajnálom, hogy nem a tőlem telhető maximumot látták. Hanem csak hetven százalékot.

Fontosak a visszajelzések?
Rózsa László: Számomra igazából kevésbé. Ugyanakkor ez véletlenül sem azt jelenti, hogy ne melengetne a nézők öröme. A túl sok dicséretet egyszerűen nem tudom kezelni, zavarba hoz. Gratulálok, ügyesek voltatok, nagyon tetszett: ezekből nehéz leszűrni a valóságot. A premier utáni bulikat utálom a legjobban, legszívesebben elmenekülnék. Ami többet ad a tapsnál, az a nézők tekintete, mert nem hazudik, akár tetszettek a látottak, akár nem. Egyébként azt is kiszúrjuk, ha valaki telefonozik, észrevenni az arcán a mobilfényt...

Zavar?
Rózsa László: Engem nem. Kihívás.

De azért vannak, akiknek számít a véleménye?
Rózsa László: Akiké igen, azok nem azt mondják, hogy nagyon jó vagyok. (Nevet). Hanem kérdéseket tesznek fel, hogy a színpadon adott szituációban mire gondoltam, mit akartam kifejezni. Mert például nem értették. Az a jó, amikor leülünk beszélgetni, mert engem leginkább az érdekel, hogy hogyan érezték magukat az előadás alatt. Mit nem hittek el a számból? Mi nem tetszett? A párom és az édesapám mindig megmondja.

A már szóba hozott Ilja Bocsarnikovsztól idézem a Három nővér kapcsán, hogy a „jelenünkben nemcsak generációváltás történik, hanem az ember lelki, szellemi állapotában történik alapvető változás".  Az instant boldogság illúzióját soha ilyen erősen nem szuggerálták az emberbe: vásárold meg, vedd be, posztold ki. A lényeg, hogy erőfeszítés, gondolkodás nélkül menő leszel, jól leszel. Nehezíti ez a színházcsinálást?
Rózsa László: Valamelyik este beszélgettünk erről egy volt osztálytársammal. A virtuális világgal irtózatosan nehéz versenyeznünk. Nem is tudom, sikerül-e olyan izgalmasnak lenni, mint a Facebook... Sajnos nem mindig. Gyakran úgy látjuk, a színház avítt, lassan fejlődő művészet. Pedig nem ártana valahogyan tartani a lépést. Az Imágót azért is volt jó megcsinálni, mert kifejezetten a fiatalabbakhoz szól. Jelenben fogalmaz. De nem tudom, hogy a Három nővérhez mit szóltak a tizen- és huszonévesek...  A színház akkor jó, ha megtalálja a valóban izgalmas kérdéseket. Valahogyan nélkülözhetetlenné kellene magunkat tenni a fiatalok számára, de nagyon nehéz. A Jeruzsálem című előadásunkkal sokszor járunk általános iskolákba, ahol szembesültem azzal, mennyire nehéz beindítani a gyerekek fantáziáját. Ráadásul azonnal átlátják, ha kamuzunk vagy nem érdekel bennünket a válaszuk arra a kérdésre, amelyet mi tettünk fel nekik.

Azon tűnődtem, hogy talán már az iskolában elrontjuk az egészet: a gyerekek abba nőnek bele, hogy a véleményükre senki sem kíváncsi, amit gondolnak, nem fontos, nem mérvadó. Akkor hogyan tanuljanak meg gondolkodni és véleményt alkotni a világról?

A színház feladata estéről estére feltenni az izgalmas kérdéseket, akár hússzor egymás után. Ha nincs is válasz, életben kell tartani magunkban a kérdés izgalmát.

És amikor a színház nem kérdez, hanem érzetet ad vagy üzenetet fogalmaz meg?
Rózsa László: Az elgondolkodtatás direkt kérdés nélkül is megy. Te milyennek látod a Három nővér szereplőit? Rokonszenvesek? Egyetértesz azzal, amit látsz? Tudsz velük azonosulni? Hiányolsz belőlük valamit? Mit hiányolsz a mai társadalomból? Szerinted eljutnak valaha Moszkvába? Ezek a kérdések kimondatlanok, mégis csak ezeket közvetítjük. 

Arról pedig, hogy milyen keretek között merjenek kérdezni a színházak, a teátrumi finanszírozásról is szóló decemberi törvénymódosítás előjátéka üzent. A társulaton belül egy fiatal színész inkább kitér az ilyen kérdések elől?
Rózsa László: Ahány színész, annyiféle módon látja a világot. Nem mindig tudsz beleállni egy ilyen konfliktusba. A mi színházunk, amely több száz embert foglalkoztat, nem véleményezte a fővárosi tüntetéseket, és hajlamos vagyok azt gondolni, hogy abban a pillanatban ez volt a legjobb döntés. Senki sem akarta, hogy emiatt bárki nem kívánt helyzetbe kerüljön. Személy szerint örültem a budapesti megmozdulásoknak, sajnáltam, hogy nem tudtam részt venni. Örültem az összefogásnak, az egymásért való kiállásnak. Ha van közös cél, az szívmelengető.

Az előadások után levezető rituálé?
Rózsa László: Szükségtelen. A színház olyan számomra, mint egy drog, ami megtisztít. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sokszor nem éppen saját magamért csinálom. A megtisztulás miatt. Hogy el tudjak felejteni egy csomó hülyeséget, ami feleslegesen van az agyamban. Az előadás előtt izgulok, a végén, a zuhany alatt, már énekelek.

Kovács Anita, Ratalics László