Hogyan lesz építészből író? – megjelent Vági János első regénye
Vági János íróként ült le velem beszélgetni. Mióta szeptemberben megjelent első regénye Hanghordozó címmel a Kalligram Kiadó gondozásában, már hivatalosan is ebben a minőségében lubickol. Miközben szövegét olvasva olyan helyleírásokkal és térbeli megfigyelésekkel találkozhatunk, amiből nyilvánvaló, hogy az író az átlagembernél sokkal szakavatottabb a témában; elgondolkodtató, mennyire választható szét a két minőség. Debrecenben ezidáig építészként és egyetemi oktatóként ismerték, ugyanis 2019-től a Debreceni Egyetem Műszaki Karának adjunktusa, 2022-től pedig docense. Megfigyelés, haszontalanság, elmagányosodás, létbizonytalanság, állatiasság, zavarba ejtő képek, lírai nyelvhasználat, koncentráció – csak néhány fogalom, ami a könyve olvasása közben felmerülhet bennünk. A beszélgetés néhány támpontot ad regénye értelmezéséhez, valamint az is kiderül, hogy az írás révén milyen szálakkal kapcsolódik még a cívisvároshoz.
Bár csak nemrégiben jelent meg az első könyved, valójában te már nagyon régóta írsz. Honnan jött a kedv hozzá?
Vági János: Az írás gyakorlata kötődik a doktori iskolához, amit 2013-ban fejeztem be az építész képzésen. A tudományos munka nyilván igényli, hogy foglalkozzunk szövegekkel, írással, amelynek végső megnyilvánulása a disszertáció. Azt vettem észre, hogy jól érzem magam ebben a tudatos írásfolyamatban, valahogy ez fekszik nekem. Igaz, ezek még szakszövegek voltak, de ekkor kaptam kedvet az íráshoz. A vizualitás mellett, amit az építészet képvisel, rátaláltam egy új, de annál izgalmasabb kifejezési eszközre.
Aztán a szépirodalom felé fordultál, a semmiből elkezdtél írni egy regényt. Félelmetes, hogy még a pontos dátumot is meg tudod mondani, amikor ennek nekiláttál.
Vági János: Valóban fel tudom idézni azt a számomra történelminek nevezhető pillanatot. 2014. május 22-én Berlinben meglátogattam egy megfeneklett uszályból átalakított úszómedencét, aminek az egyik különlegessége, hogy a Spree folyóban úszik. A strandján leterítettem egy lepedőt. Nálam volt a laptop, mert éppen akkor egy építészeti kutatás zárótanulmányán dolgoztam, de valahogy úgy éreztem, ahhoz, hogy folytassam, nincs erőm. De máshoz volt. Elkezdtem írni ösztönből, nagy vehemenciával, elképesztő tempóban a regényt, aminek persze meg is lett az eredménye: azt az 50-60 oldalt kidobtam. Akkor még nem sejtettem, mi akar majd ez lenni; mindenesetre a lendület vagy az akarat vitt magával, és éreztem, jó a szöveggel egyedül lenni. Közben az íráshoz társult egy tudatos olvasásgyakorlat. És elkezdtem felépíteni a koncepciót, hogy mit akarok írni.
Milyen olvasásélményeid voltak, miből inspirálódtál, hogy ez a sajátos írói nyelved kifejlődjön?
Vági János: Volt bőven lemaradásom, mert a kötelező olvasmányoknál messzebb nem jutottam. Az egyetemen építészeti szakszövegek tömkelegét olvassuk, de ritkán merészkedünk más tudományterületekre, szépirodalommal végképp nem foglalkozunk. Szóval képeznem kellett magam. A klasszikus művektől, Flaubert-től kezdve Musilig mindenfélét elővettem, aztán egyre tudatosabban haladtam, épült körém a nyelvi világ. A nyelv lehetősége, leleménye érdekelt, hogy mit kínál a primer kifejezési formákon túl. Nagy hatással voltak rám Beckett írásai, melyekben a nyelv központi szerephez jut. Aztán Robert Walser, svájci író, akinek a művei elég későn váltak ismertté, lett megkerülhetetlen. Most David Foster Wallace Végtelen tréfája a bibliám, mindig ott van az íróasztalomon. Iszonyatosan összetett mű, már a terjedelme miatt is bibliának nevezhető: 1114 oldal, erősen lábjegyzetelve. Persze olvasok lírát is, a nyelv ott a legsűrűbb. Lábjegyzet: a Hanghordozóban vannak részek, amik már-már prózaversként működnek, mert a ritmus és a rím dominál.
Valóban olyan a regény stílusa, a nyelvi megformálás és a benne elrejtett képek, hogy a versekhez hasonlóan nagyfokú figyelmet igényel, egyszeri olvasás nem elég a megértéshez. Nehezen felfejthető, de nyilván ez intenció volt. Kritikaként azt is megkaptad már, hogy nem is nevezhető regénynek, inkább novellafűzér.
Vági János: Novellafűzérnek semmiképp sem nevezném, mert sokkal összetettebb és erősebb a kohézió a szövegek között. A regény műfaja tulajdonképpen bármeddig tágítható, Bodor Ádám műveinél „egy regény fejezeteiről” beszélünk. Szerintem olvasható ez a szöveg úgy is, mint egy egész, mivel minden egyes fejezetben kibontakozik az elbeszélő és az elbeszélt én sajátos viszonya, ami összeköti az egyébként különböző tartalmú részeket. A pontos műfaji maghatározással pedig inkább bíbelődjön az, akinek ez a dolga.
A mű bonyolultságára utal, hogy magad is egy Excel-táblázatot használtál az írás során. Nem gondoltál arra, hogy az olvasónak is szüksége lenne egy vonalvezetőre?
Vági János: A táblázat arra volt jó, hogy az általam lefektetett szabályrendszert következetesen be tudjam tartani. A fejemben elég hamar kialakult a struktúra és az a kódrendszer, ami alapján az olvasó el tud igazodni a szövegben. Nem tagadom, sok a nehezítő tényező, hiszen a karaktereknek – ha egyáltalán nevezhetjük őket annak – nincs sem nevük, sem nemük, sem koruk, tehát nincs klasszikus karakterábrázolás a regényben. Viszont azért mégiscsak el kell helyezni őket valahogy az olvasónak, és tudnia kell, hogy melyik helyzetben éppen ki van jelen, ehhez pedig kódokat rejtettem el a szövegben, amelyek hol halványabban, hol világosabban világlanak ki. Elismerem, sokszor nehéz ezeket megfejteni. Remélem, lesz, aki ezt kalandnak tekinti, mert ha az olvasó veszi a fáradtságot, hogy ezen a nehéz szellemi kihíváson átküzdje magát, akkor a végén kellemes meglepetésként a megfejtés összeáll. Lehet, hogy nem első olvasásra, hanem másodikra. Ezt az eszelősséget megkívánja a szöveg az olvasótól. De nyugalom, vannak azért ennél rejtelmesebb művek, például az említett Végtelen tréfa vagy Pynchon Súlyszivárványa.
Egy olvasás után nekem sem sikerült megfejtenem minden rejtjelet. Mindenesetre mindegyik szólamban – ahogy a fejezeteidet nevezed – van valaki vagy valakik, akiket egy kívülálló megfigyel.
Vági János: A figyelem valóban az elbeszélő legerősebb tulajdonsága, de azt is érdemes megnézni, hogy mire és hogyan figyel. Rengetegféle figyelem létezik. Lehet mániásan, kötelességtudóan, szenvedéllyel, sunyin figyelni, lehet az egészre, egy részletre, közelről és messziről, alulról és felülről. És az irány sem mellékes. Ki a megfigyelt? Ki a megfigyelő? A Hanghordozóban ez egy láncolat: aki figyel, azt is figyelik; üldöző és üldözött egy lesz. De miért figyelnek? Ezekkel az emberekkel történik valami a regénytérben, amit érdemes megfigyelni? Gyakorlatilag nem csinálnak semmit. Nem rajzolódik ki az életük célja, a világhoz való viszonyuk vágy nélküli, csődjük pusztán a létezésből fakad. De akkor miért készülnek feljegyzések? Azért ez nem véletlen. Ez lenne a szöveg tétje? Egy biztos, a megfigyelés-problematikája metasíkon értelmezhető. Ebből a szempontból erősen összefüggnek a szólamok, az elbizonytalanítás és a haszontalanság szerintem kihallható.
Ez a haszontalanság érzése levezethető onnan, hogy amikor elkezdted írni a regényt, a saját életedben is egyfajta megfeneklést éltél meg?
Vági János: Igen, valóban éreztem ilyet szakmai téren. A szakmai életem összefügg az egyéni sorsommal. Ki voltam képezve valamire, mondjuk úgy, az építészetcsinálásra, de ebben a bonyolult játékban valami vagy valaki sosem volt a helyén. Bennem ez kilátástalanságot szült, és kérdéseket. Mit csinálunk? Mi a tettünk? Van-e tettünk? Minek van értelme és mi a hasznos? Nem éppen a haszontalan az, ami hasznos? Érdekel az az antiművészeti kategória, ami a haszontalanság fogalmát járja körül. Amihez lehet nyelvet rendelni, eszközt, hogy kifejezhetővé váljon az antiesztétikum, a csúf, a sérült, a hiba. A szövegroncsolás például egy eszköz, amit tudatosan használok. Minden fejezetbe beépülnek olyan részek, amik elsőre (talán) nem odavalók. Kivezetnek a szövegből, majd vissza.
Kaptál a kérdéseidre választ? Esetleg némelyikre az írásnak köszönhetően?
Vági János: Az építészettel kapcsolatban úgy gondolom, hogy vannak bizonyos dolgok, amik – ha tetszik – fontosabbak. Az építés luxus. Ma a túlhajszolt, fogyasztásközpontú világunkban az építészet is egyre többet beszél arról, hogy van körülöttünk egy épített környezet, amit meg lehet menteni, azon felül felesleges építeni, szennyezni a környezetünket. Ennek párhuzama megjelent az irodalomban is: ne beszéljünk túl sokat, vagy ne írjunk feleslegesen. Beckett 1949–ből elhíresült gondolatával tudok azonosulni, aki szerint az írás nem más, mint „annak kifejezése, hogy nincs mit kifejezni, nincs mivel kifejezni, nincs miből kifejezni”.
Még sok más értelmezési sík is felmerül a regényben. Felteszem, egy Minótaurusz nevű karakter sem véletlenül szerepel benne, vagy a rengeteg latinul pontosan megnevezett növény.
Vági János: A Minótaurusszal az ember–állat dialektika jelenik meg, és persze a mitológiai szint. A klasszikus humanista képpel szemben akartam olyan alternatívát állítani, ami megkérdőjelezi, hogy az ember áll a teremtés csúcsán. Ez az antropocén irodalmi szemlélet. Az állatvilág mellé megérkezik a növényvilág is. Ezért a növények túlsúlya a szövegben, a túlírásuk, a botanikusi nézőpont.
Hogyan jutottál el odáig, hogy sikerült kiadni a regényt?
Vági János: Építészként egy számomra ismeretlen közegbe kellett beszivárognom, ami nem volt könnyű és időbe telt. Elkezdtem folyóiratokban publikálni, mert azokra figyel az irodalmi szcéna. Áfra János költő, az Alföld szerkesztője olvasta el először egyben a kéziratot még 2016 körül, miután egy részletet küldtem neki, amit a folyóiratba szántam. Aztán Petri–díjra jelölte a kötetet, de végül lecsúszott a dobogóról. Utána évek teltek el, sok folyóiratban megjelentem, lettek kapcsolataim, megismertem szerkesztőket. Így jutottam el a Kalligram Kiadóhoz, náluk is publikáltam a Kalligram folyóiratban. A kiadó portfóliójába sokféle irodalom belefér, nyitottak az olyan kötetekre is, melyekről sejteni, hogy csak egy szűk, irodalomra érzékeny közeget tud megszólítani, ha tetszik, kiadói szempontból a vállalkozás nem rentábilis. És hát a Hanghordozó ilyen. Végül Tóth Ramóna Mirtillel kezdődött el a szerkesztés.
Akkor tehát felvállaltad, hogy lehet, nem sokan fogják érteni és szeretni, de akkor is ilyen lesz, ez a te produktumod.
Vági János: Ettől egyáltalán nem féltem, mert mint említettem, engem ez a típusú irodalom köt le. Nem zavar, ha például egy könyvhöz el kell olvasnom még három tanulmányt, hogy az összefüggéseket lássam benne, és rácsodálkozzak, hogy egy egész világ épül a szöveg köré, és olvasóként ennek csak a tizedét értem meg. Engem ez lenyűgöz. Közben persze tudom, hogy nem ez viszi el a piacot. Na de melyik írót érdekli, hogy mekkora olvasótábort fog maga köré gyűjteni? Ez a kérdés nem foglalkoztatott, és a jövőben sem fog.
Ez úgy hangzik, mint ha már dolgoznál is a következő könyveden.
Vági János: Persze, írok rendületlenül. Tulajdonképpen egy elbeszéléskötetem majdnem kész van, és egy ideje úgynevezett nagyregényen dolgozom, ami egyrészt terjedelmében különbözik a Hanghordozótól, másrészt klasszikusabb felépítésű lesz. Beazonosítható karakterek szerepelnek benne, és van cselekménye, ami ha nem is teljesen egyértelmű, keretet ad a regénynek. Egyébként a Hanghordozóhoz szervesen kapcsolódik a Fekáliarelief vagy a Fekete alapon fekete munkacímeken futó kézirat. A szöveg központi eleme egy kép, ami – hogy is mondjam – fekáliából készül. Valaki valamit létrehoz. Vagy dekonstruál? Úgy tűnik, a látott világot festi, aztán kiderül (?), hogy azt hozza létre. Ez egy nagy fekete kép lesz, ami a sötét jövőt festi le, vagy éppen a bitumenfekete jelent ábrázolja, mindenesetre a folyamat befolyásolja a világot. Talán meg is semmisíti.
Krajnik Ildikó
