Scooter – sramli és önkívület a Campuson

Sarkad után végre a Campus Fesztiválra is eljutott a Scooter (egy debreceni dj-szettes bulit már tartott H.P. Baxxter 2013-ban a Lovardában). Bár polgármesteri díszfogadásban a cívisvárosban nem részesültek, annál nagyobb ujjongás várta őket a július 20-i, a Campus egyik fő attrakciójaként beharangozott fellépésükön.

Aki a 90-es évek derekán még nem töltötte be a negyvenedik életévét, az nem úszhatta meg a Scootert. S bár jöhetnek az okosságok arról, milyen felvonásokat jártak meg a technón, a rave-en, vagy a hard trance-n át a happy hardcore-ig, a német formáció esszenciája kábé ugyanúgy megfogalmazható majd' 25 éve: üvöltő basszusokra játszott fémes tuc-tucok, toc-tocok, tüc-tücök valamilyen ipari egyszerűségű szintis dallammal megbolondítva, miközben egy hidrogénezett, magas, szemöldökpiercinges generalmajor összefüggéstelen ordításokkal vezényeli a zsigeri szimfóniát. A Scooter az elektronikus tánczene egyik mulattatósa kábé olyan szintű mondanivalóval, amit az ilyen sramliktól várhat az ember. De hogy erre milyen igény van, azt mi sem jelzi jobban, minthogy a breakbeat elpusztíthatatlan tábornoka a Tankcsapda után foglalta el a debreceni magaslatot, s 70 percen át olyan kitartóan rohamozott, hogy én speciel ennyi leharcolt arcot még nem láttam koncert után a Campuson. 

Baxxter sokak számára vérgagyi. Igaz. Csak az örök kritikusok elfelejtik, hogy a zene önálló nyelv, aminek jelentős része egész tömegek számára elsajátíthatatlanul komplex, miközben az általa nyújtott, semmi mással nem pótolható élményre mindannyiunknak hallatlan szüksége van. A Scooter iránya a maga könnyen befogadható, elemi hangerővel felgerjesztett monoton taktusaival engem a törzsi idők rítusaira emlékeztet: minden cikisége ellenére fogékonnyá teszi a tömeget az önkívületre. Péntek éjjel erre tízezren ugráltak a Nagyerdőn, ugyanannyi évvel korábban meg valami hasonló zene által könnyebb volt elviselni egy fájdalmas beavatást, felkészülni egy veszélyes vadászatra, lefojtani az emberölés lelki kínjait. A lényeg: ami az egyik olvasatban kínosan primitív, az a másikban szükségszerű, s megvan a maga előképe az emberi természetben. Ha pedig megvan, előhívható, felidézhető, újra élhető. Általában fogalmunk nincs, hogy valami vagy valaki miért tetszik. Csak olyan ismerős. S ha az előbbieket elfogadjuk, talán azt is megérezhetjük, milyen hatalmaknak engedelmeskedik Baxxter, ez a szedett szemöldőkű, naponta kétszer borotválkozó, megjelenésében alig változó, modern kori sámánra emlékeztető alak az erősítők között ugrálva, ordítozva. 

A menőség csúcsain

A dugig telt nézőtér előtt Scooterék színpadi munkásságát – a vizuális hedonizmus jegyében – két-két bombaseggű szőke és laza csípőjű feka táncos színesítette némi piroctechnikával kísérve. Így jöttek sorban a kilencvenes évekbeli, majd az ezredforduló utáni slágerek, mint a J'adore Hardcore, a Hyper Hyper, a Jumping All Over The World, a How Much Is The Fish?, a Fire, a Bora! Bora! Bora!, a One (Always Hardcore) vagy az abszolút közönségkedvenc Maria. 

A zsigeri emlékezeten túl a csapat nyilvánvalóan amiatt is rendkívül népszerű Magyarországon, mert egy olyan generáció hősei, amelyik még nem az internet végtelen letöltési lehetőségein nőtt fel: a mai harmincasok, negyvenesek, ötvenesek életében egyebek mellett a kilencvenes években foghatóvá vált zenei csatornák jelentették azt a szabadságot, amit az ő gyerekeik számára már az okostelefon. A Scooter annak a véges számú formációnak a mi életünkben még hallhatatlan tagja, amelyik meghatározta az említett popkultúrát: a tájékozódási pontok szűkössége mellett az ő zenéjükra is joggal hihettük, hogy az a zene, a shure-mikrofon pedig, ahogy a platinaszőkére hidrogénezett haj is joggal tűnhetett akkor a menőség csúcsának. Ezt mutatta a tévé.

A Scooter a Campuson tökéletesen hozta azt, amit vártak tőle: a húsz évvel ezelőtti dallamokat, a tektonikus mozgásokat előidéző hangerőt, a magával sodró lendületet, az egész elektronikus rituálét, amelybe a tömeg magától értetődő odaadással vetette bele magát. Mellettem meglett férfiak ölelgették egymást izzadtságtól gyöngyöző homlokkal, kicsit elérzékenyülve. Egy óra időutazás oda, ahol egyszer azt hitték, már tudják mi a szabadság.

Biztos vagyok benne, hogy ha jövőre csak a Scooter lépne fel minden egyes este a Campuson, újból tömegek lennének itt.

Ratalics László