Nem kell ahhoz sehova menni, hogy az ember meneküljön

Kendőzetlen jómódban, valóra vált táltos álmokban megnyugodva, de a középszer közepén, ablaktalan konyhában, a küszöböt át sem lépve is lehet menekült bárkiből. Van is. Földönfutók úgy, hogy van otthonuk, elég papír a gurigán meg leves a gázon.

A valóságnak hátat fordítva letiplizni önmagunk elől annyira tudunk, hogy abból olimpiai szám lehetne. Pedig a gyáva életeket odafent rendszerint kurtára mérik – aki az élet ellen él, a vérét megtagadva csak átvonszolja magát a bizonytalan időt mérő naptár oszlopain, azt előbb-utóbb kikezdi valami sötét kórság, ami hamar elviszi a testet, akkor aztán óbégathat a lélek meg a rokonok.

Valahogy ki kellene teregetni az asztalra, letenni steril gézlapra egyesével, hogy mi az, ami odabent nyugtalanságot kelt, majd éles kanyarra, netán sprintre kényszerít. Akarni megismerni a privát létezésünk szörnyeit, nem gyengeség, bátor tett. Ám amíg az ember a belső, esetleg ijesztő jussához szánt szándékkal nem nyúl hozzá, addig a hússal bélelt bőrruhájában csak idegenként fog rohangálni. És ilyenkor aztán könnyű beleszaladni bármibe, ami szembe jön. Mondjuk egy másik, ugyanilyen futóbolondba. Akivel együtt jól ki lehet találni olyan nagyszerűségeket, ami közös fájdalomcsillapítóként hat: visszeres lábakon álló érvekkel antikrisztust hirdetni vagy sóskán élni, nem mellékesen pedig megvetni azt, aki nem tesz ugyanígy.

Ha a Btk. a határ, illegális határátlépőt ismernek Magyarországon? Úgy értem, magunk között. Aki mondjuk néha a munkagépen túl a kocsiját is teletankolja? Aki 4 órás bejelentés mellett 16-ban dolgoztat, hm? És ha a Biblia betűje a határ? Anyját-apját mindenki felhívja naponta? Ki lopott legutóbb munkahelyről 45 fointos Tintenpent? Másolópapírt a gyereknek otthonra, rajzolni? És ha a titoktartás a határ? És ha a jóérzés a határ? És ha a házasság a határ? Tessék! Illegális határátlépővel tele van a hivatal, a főutca, a terhesgondozó és javában a templom is. Hiszen a java menekül. Mert a mellőzöttség kín. A ki nem mondott szó bénít. A tehetetlenség rombol. Az érzelmi alapú boldogulni/boldognak lenni nem tudás fenyegetettsége pedig ördögért kiált. És a bűnbakkeresés mára legitim, egyetemes igénnyé vált. Gyűlölködővé válik maga is, aki a gyűlölettől fél – aki tart attól, hogy könnyűsége egyszer lelepleződik.

Őket, a saját maguk által üldözött menekülőket kell legelőbb örökbe fogadni, ölbe venni, megetetni – például józansággal –, kezelni a sebeiket. Ha nem, sokkal hamarabb fenn fognak akadni a dróton, mint bárki más. És majd már pengével a nyakukban kiáltják utolsó szavaikat: az állatkert kerítésen belül van.

Bereczki-Csák Helga