Hirdetés

Hirdetés

Megint rossz lóra

civishir.hu

2014.04.30. 18:15

Megint rossz lóra

Lehetett volna ennél jobb megoldás; összeborulás bizonyosan nem, de egy kóserszilvás koccintás talán. Szalmási Nimród írása

Hirdetés

Hirdetés

Most, hogy felgyorsultak az események a pesti Szabadság téren ama bizonyos emlékmű körül, amely azért szögezzük már le, hogy valóban a német megszállás után elpusztított honfitársainkra kíván emlékezni, - a Mazsihisz részéről és nevében, Zoltai Gusztáv, nyugalmazott munkásőr, alig három esztendeje Veszprémben nyilatkozta azt, hogy az 1944. március 19-i német megszállás megpecsételte a magyarországi zsidóság sorsát - tartsunk egy rövid leltárt.

Valamikor egy Videoton-Paks mérkőzés félidejében, a nagy szotyizás közepette Orbán Viktornak valaki szóba hozhatta az emlékmű elkészítésének tervét, s miután a projektre az elnöki koponya bólintott, zöld utat kapott a kivitelezés. A nagy riadalom láttán a miniszterelnök már részletesen tájékozódott, s mint e hasábokon is olvasható, hosszadalmas olvasói levélben magyarázza a talányos szimbolikákat. Mindez azonban a tényeken semmit sem változtat; azok a dologtalan lébecolók, akik napi szinten ott ajvékolnak a téren, s már csinos kis siratófallá alakították át az emlékmű épülőfélben lévő talapzatának környékét; nos, ők  az idő végeztéig náci emlékműnek fogják tekinteni Párkányi Péter alkotását.

Fotó: mti

Emlékezzünk csak; szegény Schiffer mit kapott, amikor a szárszói gerontokrácia őstulokjainak hírharangjában hisztériának nevezte a hisztériát, nos, abban a pillanatban ő is mocskos náci lett; erre szokták hangulati felütéssel mondani, hogy elszabadultak az indulatok. Pedig gesztusértékű lépések történtek; a már említett levél is tekinthető annak, de ha Áder erősen meghangszerelt haláltáboros beszédét elég közel hajolva hallgatjuk, akkor nem kell kurucinfón nevelkedett honpolgárnak lenni, hogy értsük az elnöki mondandó megfelelési kényszertől ihletett főbb motívumait. (Auschwitzot Magyarország legnagyobb temetőjének nevezni merészen barokkos fordulat; az érintettség okán is, engedtessék meg nekem, hogy az említett helyet valahol a Don-kanyar környékén véljem megjelölni).

A fővárosba visszatérve, annyi mindenesetre bizonyos, hogy a kivitelezők a kerületi jegyzőtől megkapták a birtokvédelmi dokumentumot, melynek birtokában akár rendőri erőt is igénybe véve folytathatják a munkálatokat; s valóban a markos egyenruhás fiúk élő adásban babahordozóként szállítják szakmányban az egymásba kapaszkodó bioakadályokat. Nem feladatunk, hogy történetpolitikai vitát generáljunk az emlékmű kapcsán; mostanra olyan éles ellentét alakult ki pártolók és ellenzők között, amely szinte lehetetlenné teszi az ügyben a józan párbeszédet, miután mindkét fél olyan pozícióba manőverezte magát, amelyből nehéz a manapság arcvesztésnek nevezett presztízsveszteség nélkül visszavonulni. Ellenben.

Fotó: mti

Tökéletesen visszhangtalan maradt a kiváló hadtörténésznek, Hermann Róbertnek a Magyar Nemzet hasábjain kifejtett felvetése. Javaslata szerint az emlékmű némi átalakítással felhasználható lenne, éppen a Szabadság téren, egy másik, még régebbi erkölcsi adósságunk törlesztésére. Ez pedig az 1848-49. évi szabadságharc vértanúinak emlékműve. A tér helyén állt ugyanis az ún. Újépület (Neugebaude), a II. József császár által építtetett hatalmas laktanya. Ez a főváros 1849. júliusi megszállása után börtönként funkcionált; ide hozták be a szabadságharcban való részvételük miatt letartóztatott és perbe fogott politikusok, katonák és polgári személyek nagy részét. A kortársak csak magyar Bastille-ként emlegették, nem véletlenül, hiszen 1849 és 1855 között összesen több mint hétezer ember ellen folytattak le eljárást, közülük huszonnyolcat ki is végeztek. Batthyány Lajost, Perényi Zsigmondot, Szacsvay Imrét, hogy csak a legismertebbeket említsük.

Közülük egyedül Batthyány emlékét őrzi a fővárosban a Batthyány-emlékmécses. Hermann szerint az emlékművet egy-két módosítással változatlanul is lehetne hagyni; a német birodalmi sast ki kellene cserélni a Habsburg kétfejű sasra (esetleg mindjárt kettőre, hiszen a segítséget nyújtó Oroszország címerében szintén a kétfejű sas ékeskedett), a Gábriel arkangyal meg akár maradhatna is. Az emlékművet pedig akár már az idén október 6-án, a megtorlás legvéresebb napjának 165. évfordulóján fel lehetett volna állítani.

Lehetett volna tehát mindkét fél megelégedésére szolgáló megoldás; összeborulás bizonyosan nem, de egy kóserszilvás koccintás talán. Lehetett volna.

Szalmási Nimród

Szóljon hozzá!

Hirdetés

Hirdetés

.