Hajrá, komló!
Januárban az ember melegségre vágyik: forralt borra, Jack Daniel’s-re, metilalkoholra – a fogyasztási szokásokat nemcsak az ízlés, a vagyoni helyzet is meghatározza. A sör ilyenkor diszkrét kíséretként a háttérben marad, január közepén mégis sörivóversenyt rendeztek egy Körösladány melletti tanyán, ahol a közönség mellett rockzenészek, kábeltévések és egyéb tartozékok mutathatták meg: ki nyel ma?
Lehet, hogy Dreher Antal titkos naplójának mikrofilmváltozata már a III. ötéves terv idején hozzáférhető volt olvasójegy ellenében egy bizonyos kőbányai kölcsönkönyvtárban, ám arról, hogy a derék gyárosnak bármiféle szerepe lenne a versenyszerű sörözés hazai elterjesztésében, nincsenek adatok. Akárhogy is fáj, be kell érnünk azzal, hogy a magyar sörversenyzés megteremtésében leginkább Bud Spencernek vannak múlhatatlan érdemei, aki a Különben dühbe jövünk című filmben bebizonyította, hogy a szénsavas alkoholszármazék– virslivel kombinálva – akár sportszerként is értelmezhető. A mozi nyomán sör-virsli párbajnak nevezett összecsapás mégis sokáig csak mint beszédtéma bukkant fel, konkrét lebonyolításra legfeljebb néhány csontrészeg KISZ-aktivista vállalkozott építőtábori záróbulikon. Ilyesfajta lubickolást a kései 70-es években kevesen engedhettek meg maguknak, ráadásul a sörválaszték a Kőbányai-Kinizsi-Cseh Import háromszög mentén mozgott, virslifronton pedig még a fekete csíkkal ellátott hot dog kolbász is csak a húsipari dizájnerek fantáziájában élt. (Jellemző, hogy a „bőrös” jelzőt akkoriban kizárólag focimeccseken alkalmazták különösen megalázó lábak közötti elgurítások – kötények – felidézésekor.)
A témában áttörést csak a 90-es évek eleje hozott, amikor sörvonalon is megjelent a konkurencia, és a háromszög nagyon sok szöggé változott. Azóta a gyártók marketingmunkájának jelentős részét képezi a sörfesztiválok lebonyolítása, amelyeket nemcsak Lagzi Lajcsi, a P. Mobil vagy ne adj´ isten, Harangozó Teri leszerződtetésével és diszkont árakkal, hanem különféle versenyek megrendezésével is próbálnak emlékezetessé tenni. Az ilyen jellegű események természetesen a meleg évszakokban hatékonyak, télen befagynak a sörcsapok, a bajnokok barlangokba bújnak, és nagyon kevesen mondják a pultosnak, hogy „porzik a vesém”.
Az a tény, hogy a ladányi határban kvázi sörolimpiát rendeztek, dacolva a szokásokkal és a fagyos januárral, csak elsőre tűnik őrültségnek.
Ha figyelembe vesszük a rockzenész és a sör jelentős irodalommal rendelkező, legendásan jó kapcsolatát, egyértelművé válik a szervezők szándéka: a helyi sztárok bebizonyíthatják, hogy a piálást nemcsak megénekelni tudják. A plakátok egy rakás NB I-es, NB II-es metálcsapat, magukat stábnak nevező kábeltévések és az egyik bulvárlap újságíróinak részvételét jelezték, tehát méltán érezhette a kíváncsiskodó, eljött az igazság pillanata. A helyszínen viszont már úgy tűnt, az indulók jelentős része vagy beállt, vagy másra mozdult. Különösen fájdalmas volt a bulváros csapat távolmaradása, ami azt jelentette, hogy az „újságíró ital után nyúl” című, már-már közhelyszerű viselkedésforma színpadi megjelenítése még várat magára.
Végül csak néhány „egyébként is itt buliznánk” rockzenekar, valamint a roadok válogatottja képviselte a sztárok sörgálája vonalat. Négyfős csapataik váltóban (ahogy megitta az egyik, inni kezd a másik, és így tovább – a leggyorsabb csapat nyer) bizonyíthattak volna, de többségüknek már az is komoly próbatételt jelentett, hogy a szokásos korsónyi mennyiség helyett egy teljes liter sörrel kellett megküzdeniük. Igazán figyelemre méltó teljesítményt csak a technikusok produkáltak, a többiekre inkább az alibizés és a kötelességszerű jófejeskedés volt a jellemző. Mégis úgy tűnt, a hely szelleme kizárólag örömszerzésben utazott a jeles napon. A közönség nagyobbik része ugyanis kimondottan élvezte a műsorként nem igazán értelmezhető színpadi megnyilvánulást, míg a kisebbség éhező tacskókat megszégyenítő pillantásokat lövellt a korsók felé és nagyokat nyelt. A vágyakozó tekintetek a kevésbé felkészült (kikészült?) és a különben-is-kocsival-vagyok típusú résztvevőkre voltak a legnagyobb hatással, akik a küzdelmet feladták azzal, hogy leadták korsójukat az ingyenpiára áhítozóknak, ezzel aztán a szerencsés benyúlók is fogyaszthattak valamicskét. Igazán kiválasztottnak mégis az a katonai kimenőfrizurás ifjú érezhette magát, akit az egyik hiányosan felállt csapat bevett negyediknek. Az éppenhogy nem merev részeg fiatal magyart valószínűleg a Minden Gyomrok Védőszentje mentette meg attól, hogy lehányja a közönséget. Hősünk sztár akart lenni tizenöt percre, pakolta magát rendesen, de hamarosan letakarították a színpadról, noha ő volt a legemlékezetesebb showman. Csapatversenyben középdöntőre vagy döntőre nem került sor, a műsorvezető eleresztette az est legrosszabb szóviccét – Hogy állunk?– Hugyálunk – majd véget vetett a műbalhénak.
Valamivel komolyabb folytatást ígért a helyszínen benevezett önkéntesek összecsapása (páros verseny, ki iszik gyorsabban alapon), mivel itt már nyerni is lehetett, a változatosság kedvéért egy hordó sör volt a tét. A felállás úgy nézett ki, hogy hét aszténiás alkatú középosztálybeli rockrajongó mellé becsatlakozott egy hatalmas termetű férfi, aki meggyőző testi fölénye mellett bajuszban és mosolygásban is igencsak erősnek tűnt, amikor pedig elveszett arcában az első korsó tartalma, már sejteni lehetett, hogy megvan a győztes. Csupán egy közlekedésmérnök-hallgató kinézetű fiatalember volt képes lépést tartani vele egy rövidke fordulóig, a többiek nyelek-majdnem kihányom teljesítménye viszont említésre sem méltó.
A hamar ellenfél nélkül maradt óriás a show kedvéért benyomott még egy liter sört (a harmadikat 5 perc alatt), és természetesen nem utasította vissza a nyereményt. A sörbuli ezzel mégsem ért véget, sűrű ígéretek hangzottak el a szponzori torkokból a rendezvény hagyományteremtő jellegét illetően, majd leájultak a dobogóról.
Szalmási Nimród
