A gyertyák csonkáig égnek

Debrecenből már kiszökött az ősz; találkozott velem, s egy zavart, fejét vakaró embert látott, toporogva, témát keresve; nem könnyű mostanság jegyzetet írni ebben a florida-sújtott városban; pulykakakas helyett mást emleget a jónép, ha a Piac utca szóba kerül. Régebben csak a házasság előtt, háború alatt, és vadászat/horgászat után szoktak hazudni, mostanában viszont már folyamatosan. Amikor pedig az ügy már kezdene kissé feledésbe merülni, valamelyik lúzer résztvevő, talányos belső indíttatástól hajtva, újra a sajtóba füllent, tovább bonyolítva a hivatalos kiküldetés keretei között lebonyolított magánutazás rejtelmeit. 

Ágoston karpaszományos képviselő még kitart, szolgálatba helyezi magát és helybe megy a logarlőcsért, pedig tudhatná, de nem tudja, hogy egy jó kérdéshez több ismeret szükséges, mint egy közepes válaszhoz, és ha a fejétől bűzlik a hal, akkor is a farkánál kezdik pucolni, egyébként meg mindig annak van igaza, aki az íróasztal fiókos oldalán ül; nota bene: holló a hollónak nem okoz szemkárosodást. (legrosszabb esetben is egy halotti tor messze jobb, mint egy lakodalom, mert nem kell ajándékot vinni és dugni sem).

Amúgy a városházi húspiacon lennének rátermettebb érdeklődök, először még ki is szólt a gödörből a lyuk, de már régen belassultak, jönnek az ünnepek, lassan rágyújtunk a második gyertyára is. Ennek tudatában vállal országos szerepet polgármesterünk is; hiszen közügyeinket illetően ellenzéki oldalon ma mindenki racionálisan, a maga szempontjából logikusan viselkedik. És evvel a szép, racionális, logikus viselkedéssel túl is lehet élni a holnapi, esetleg a holnaputáni napot. Holnapután után pedig szépen, racionálisan, logikusan, önfeledten mindenki elmegy majd a halál f@szára.

Mint ahogyan azt sem Kósa Lajos javasolta, hogy Gyurcsány Ferenc pont azon a nagy nehezen összevakart közös nagygyűlésen fingjon bele a liszteszsákba. Ilyeténképpen a jelenlegi kormánypárt köszöni szépen, jól érzi magát. Alelnök úr aztán ennek megfelelően koncentrált hetet tudhat maga után; eleinte még fáradt mosollyal asszisztált, amikor a Kazinczy-díjas Herdon főpilóta pedofilgyanús metakommunikációval köszöntötte a százezredik repülni vágyó fiatal versenyzőt, de másnap már a szokásos, virulens turbulenciával vonta össze a Kenézyt a Klinikákkal, majd a csütörtöki közgyűlésen olyan szinten alázta le a floridázni vágyó, talányos párthovatartozású Varga képviselőt, hogy az még az elvontabb humor iránt kevésbé fogékony Somogyi Bélát is mosolyra fakasztotta.

Szombaton minden jelenlévő tágra nyílt szemmel figyelte, amint egy hajléktalan meggyújtja az első hanuka (F7 mindenáron hamukára akar javítani) mécsest, s a retrós-gyerekcsinálós jumbósapkát mélyen az arcába húzó, imbolygó alakban beszéde alatt is csak néhányan ismerték fel városunk első emberét. A nagy alkalom azonban mindenképpen vasárnapra esett; az időközben kikeresztelkedett polgármester ismét kiélhette piromániás hajlamait másfelekezetű gyertagyújtogatás ürügyén, volt ott kisszínpad meg szeretetbeszéd-cunami, s begördült a térre a napba öltözött nagyattila, melynek fényénél most így nem látszik a decemberrekészlesz villamos környékén fellelhető füvesített holdbéli táj sem.

A nap és a hét csúcspontja azonban mégiscsak az ezt követő polgármesteri fogadással kombinált kultúrmisszió volt; melyre egy nyilvánvalóan adminisztrációs hiba folytán jelen sorok írója is meghívót kapott. Ritkán adódik olyan lehetőség egy középosztály felé kacsintgató polgár életében, hogy szinte potyán besurranhat egy ilyen eseményre, ahová egyébként a kevésbé szemfülesek is csak szigorúan névre szabott meghívóval tehették be csak a lábukat. A viselkedési kódexet egy kies kocsmában állítottuk össze (óvatosan az ítélkezéssel; a kocsma civilizációnk egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb, mint a parlament; az egyik helyen a sebeket osztják, a másik helyen gyógyítják). A "mit fölvenni" kérdéshez több jóindulatú tanácsadó is akadt, legemlékezetesebb az a parlagi modorú, köpcös családi barát volt, aki azt javasolta, hogy a "toalettedhez, baszki, vegyé’ föl a hónod alá egy piszoárt, nehány csikkel meg egy kis húgykővel az alján". Egy másik azt indítványozta, hogy olyan pizsamába menjünk, amiből kilóg a tökünk, meg kockás mamuszban, meg csíkos fürdőköpenyben (hajháló?), és alkalmi accessoire-ként egy vödör szemetet lóbálva üljünk be hanyagul a gálára, és dacosan távkapcsolót nyomogassunk a színpad felé. Pedig aggódni, meg a proletár indulatot komplexusosan hergelni fölösleges volt. Az urak többsége ugyan decens öltözéket viselt, de a hölgyek sem tűntek ki eleganciájukkal. A legfeltűnőbb kettő darab szőkeség volt; egy dáma, aki lényegében átlátszó kék nejlonszatyorba burkolózott, meg az, aki kiegészítőként némi majonézes kukoricát helyezett el a keble fölötti ezüströveren, valamint egy diszkrét bazmeget a légtérben. Volt még egy hölgy, aki egyenesen tűzdelt őzgerinccel etette a padlót, igaz, nem önszántából; egy, a menedzsmenthez közel álló személyiség verte neki ki a kezéből, úgy repült az állat, mintha fácán lett volna. Pedig fácánt nem is adtak, és őzgerincet se; igaz nem volt Népszavába tekert bomlásnak indult tükörponty sem.

Egy-egy jobb falatot el lehetett hozni az asztalokról, de ezt néhányak kifejezett rosszallása kísérte, pedig az ember nem azért megy polgármesteri fogadásra, hogy bocsánat-de-előlem-is-elették képpel kelljen a fal mellett inalnia. Vagy rágcsál magyaros salátát, hagymát kis hagymával, finom, hagymás lében. A program kevésbé volt fájdalmas, mint amilyenre számítottunk. Korábban láttunk már olyan produkciót, amikor arról daloltak, hogy a világ örökké nem áll, majd kisvártatva ivarérettnek tűnő, mégis manóruhába bújt férfiak felszólították a gálaműsor közönségét, hogy fogyasszon alkoholt; valamint számos huszárrá alakult művész elárulta a mit sem sejtő szépkorú nyugdíjasoknak, hogy milyen feltételekkel mehetnek katonának. Azok a fellépő hagyományleápolók emlékeim szerint rendkívüli színekben pompáztak, nem volt ritka a mélykék-narancssárga kombináció sem – a különítmény ebben az álcaruhában számos nagyerdei lufiárust tudott volna feltűnés nélkül ártalmatlanná tenni –, s a magyar blokk végén egy bajuszos férfi egy kihízottnak tűnő, kanárisárga atillában, esetleg mentében, még kihúzott karddal megfenyegette a teljes első sort. Bevalljuk, ilyesmikre ezúttal nem került sor, bár Jantyik Zsolt sem énekelt, ami nagyon tetszett, tényleg.

Lehetett továbbá italozni; a pincék kincsének színvonala megfelelt, bár szavakkal éppúgy nem lehet méltatni a bort, mint tánccal egy épületet; röviditalok között a "Tüzes" fantázianevű metilszármazék próbált szilvapálinkaként szélhámoskodni, volt még olcsó viszki és még olcsóbb magyar likőrféle, ami csak egy kicsivel kellemesebb befele, mint kifele. A rendezvényt üdítően frissítette a vendégek bohókás, szilveszterhez illő járkálása; ez a műsor előtti időszakban volt különösen intenzív, a párok ekkor nagyon céltudatos arccal és már-már szédítő tempóban rótták a köröket, lépcsőn fel, lépcsőn le, és közben lopott pillantásokat vetettek a többi járkálóra, hogy meddig szokás még így járkálni egy gálán.

Többen szivarra is gyújtottak, evvel téve kellemesebbé a járkálás és a fogadás amúgy sem szar perceit. Híres embert nem sokat láttunk; egy miniszterteriális gyengócot, olyat is, aki tegnap még bálkirály volt, ma pedig már nímandnak is kevés. Feltűnt néhány elbambulásban erős képviselő, s mintha magát Balázs Ákost is vizionáltuk volna, aki akkor sem tud természetes pofát vágni, amikor a második tojáslikőr után megkéri a család a karácsonyfa alatt, hogy álljon már oda ő is a fényképezkedéshez. Egy egyenruhás férfiban például még akár a francia katonai attasét is felfedezhettük volna, ha a mondott hivatalnokot már korábbról ismerni lett volna szerencsénk. De sajnos nem ismertük fel, és még azt sem tudjuk, hogy kit nem.

Aztán nagyon-nagyon gyorsan elmentünk onnét, és már csak arra emlékszünk, hogy a Halközben több jó nő volt, mint az egész Simonyi úton, és aztán semmire, csak arra, hogy jótékony kezek kihúznak valami piszoár alól, és ezzel helyre is állt a világ rendje.

Szalmási Nimród