Milyenek a magyarok?

Lehetne egyszerű könyvajánló is, ha nem lenne annyira koncentrált, önironikus és igaz, mint amennyire. Gyermekeim – és most már az egész család – egyik kedvenc kortárs költője, Lackfi János gyűjtötte csokorba az azonos című könyvben, milyenek is a magyarok. Nincs a kötetben tulajdonképpen semmi új, ha valaki őszinte magához, és valaha is elgondolkodott a „magyarság” lényegén. Egybegyűjti az összes sztereotípiát, amit mi gondolunk magunkról, okkal vagy ok nélkül, és ahogyan mások látnak bennünket, általában nem alaptalanul.

Az új esztendő kezdetén nem árt egy kicsit elmerengeni, tényleg, milyenek is vagyunk mi. Nem kell azt képzelnünk magunkról, hogy lovasnemzet vagyunk, régen nem. Lehet, hogy szeretjük ezt képzelni, jól is hangzik, de nem bakra szülnek a magyar nők karikalábú gyerekeket, ahogy Lackfi írja. Az egészségünk is csak annyiban foglalkoztat minket, amennyiben panaszkodni lehet róla, jó hosszan lehetőleg. Azért viszont, hogy elkerüljük a betegségeket, nem teszünk semmit: nem étkezünk egészségesen, és főleg nem mozgunk. De így legalább van miről beszélni a szomszéd nénivel, ha elkap a lépcsőfordulóban. Gyakran a sebesült katonák egymásra licitálásához hasonlítanak a lépcsőházi beszélgetések, hogyaszongya:
– Nekem epekövem van.
– Az semmi, nekem gyomorfekélyem, magas vérnyomásom és érszűkületem…

Szeretjük viszont kijátszani a szabályokat, a rendszert, ettől érezzük ügyesnek és okosnak magunkat. Hogy ezzel tulajdonképpen magunkat büntetjük, mert a kerülőutak vezetnek olyan túlszabályozáshoz, ami mindenkinek rossz, azt nem érjük föl ésszel.  El sem tudjuk képzelni, hogy nem ettől leszünk rendes emberek. Ahogy más országok lakói néha ránk csodálkoznak, nem értve, mit nem értünk rajtuk. Egy finn falu lakóinak egy tavon kell átkelniük, ha haza szeretnének jutni, meséli Lackfi. Ez úgy néz ki, hogy valaki beül a csónakba, átevez a tó másik partjára, megfogja a túlparton lévő másik csónakot, a két csónakkal visszatér a kiindulási oldalra, az egyiket ott hagyja (természetesen azért, hogy az utána jövőnek is legyen mivel átkelnie), majd harmadszor is megteszi a távot. Ezek után mindekét parton van csónak, emberünk mehet a dolgára. Igaz, ez nem kevés idő, de mindenki jól jár.

Az egészben csak az érdekes, hogy amikor hazánk fia találkozott ezzel a megoldással, első kérdése az volt: mi van akkor, ha valaki beül a cs ónakba, átevez, és nem hoz vissza csónakot a magáé helyett? A finnek értetlenül álltak: ilyen nincs. De ha nagyon siet valaki? – erősködik a magyar. A finn még mindig nem érti, hogy lehet, hogy valaki csak magára, a saját problémájára gondol. Egyre csak azt hajtja, ez elképzelhetetlen, sosem volt rá példa, nem is fordulhat elő. Mi meg sajnos ezt nem értjük. Hogy így is lehet. Hogy nem csak mi vagyunk a világon, és lesznek generációk, akik utánunk jönnek.  Hogy nekik is kell tér, tiszta víz, benzin, kenyér. Hogy mások is élnek ebben a városban, szívják ezt a levegőt, haladni akarnak a debreceni utakon, vásárolni ugyanazokban a boltokban, ahol mi. Hogy meg kell tanulnunk megférni egymás mellett, kulturáltan együtt élni, sőt, néha segíteni egymást.

Talán idén. Hátha…

Szabó-Kovács Patrícia