Hogy is lesz akkor ez a világvége?

A válság nem múlik, és már nem is ígérik, hogy véget ér. Régebben még mentek olyan szövegek, hogy ha jók leszünk, negyven év múlva elérjük Ausztria szintjét, ma már ennyi sincs. Baj van emberek, a baj tartós és világméretű, senki se csodálkozzon semmin - ilyeneket lehet hallani.

A beígért világvége meg közben közeleg, de az nem is annyira érdekes már. Nap mint nap kapunk róla valami körlevelet, ezek alapján mindenki kedvére megálmodhatja magának a számára legkedvesebb változatot, vagy a kukába szórhatja a jövendöléseket. Ellenben a válság sokkal makacsabb dolog, régóta bent garázdálkodik az előszobában, és az ember hirtelen olyanokat vesz észre, hogy hipp-hopp tízezer forinttal csökken a nettó fizetése, vagy épp megszűnik a munkahelye. Próbálunk lépni, de a mozgásterünket is egyre szűkíti ez a kőkemény folyamat.

Az ember azért bátran kimegy az előszobába, hogy szemébe nézzen ennek a valaminek, leül beszélgetni a debreceni cimborákkal, meghallgatja a Londonban dolgozó barátját, végigtárgyalja a pesti ismerősei helyzetét, ötlet egyre kevesebb, baj, panasz, hüledezés egyre több. Az olyan alapdolgokra, mint gyerekvállalás, saját lakás, megélhetést fedező fizetés, egyáltalán munkahely - példa és esély egyre kevesebb. Aki Pesten van, elúszik a költségekben és megfullad a szmogban. A debreceniek és más vidéki ismerősök csak széttárják a kezüket, mondván itt aztán tényleg nincs semmi lehetőség. A Londonba szakadt osztálytársam pedig az ötéves gyereke meghökkentő beszólását meséli, mondván ő nem tanított neki ilyet: „Apa nekünk itt nincs helyünk, haza kell mennünk a Kárpát-medencébe…” Jönne is ő azonnal - ha lenne hova.

Ennyit a válságról. Nem lehetne mégis valamit kihozni ebből a világvégéből? Úgyis a nyakunkon van már 2012. Van valakinek egy maja ismerőse?

Maják hajkurászása helyett nemrég elolvastam Böjte Csaba tanácsait, azóta gyakran eszembe jutnak a szavai. Az erdélyi árvákat felkaroló ferences szerzetes szemlélete egyedülállóan józan ebben a lehetetlen helyzetben. És nála mintha összeérne a két slágertéma, a világvége és az évek óta zajló, egyre nyúló gazdasági válság. A közelgő nehézségekhez nem egy kisbolygó becsapódásával, vagy napkitörésekkel jut el, csak a jelenlegi folyamatok átgondolásával, ezután viszont nem a szörnyűségeket ecseteli, hanem a megoldást. Mindezt józan paraszti ésszel.

Böjte Csaba a gondolatait Erdélyre vezeti le, és a saját közösségeinek ad programot, de ezt a példát érdemes itt a szomszédban is fontolóra venni. Abból kiindulva, hogy a külföldi hitelekből élő állam egyre életképtelenebb lesz, és egyre többet fog elvenni, az önellátás irányába próbálja mozdítani követőit, felsorolva a példákat, lehetőségeket.

Hasonló gondolatokra, a helyben termelt élelmiszer jelentőségére már sokan ráébredtek nálunk is, de amilyen szép az elmélet, olyan nehéznek tűnik a gyakorlat. A legtöbb embernek még egy virágcserépnyi földje sincs. Viszont tágabb családi, vagy közösségi szinten – ahogy Böjte Csaba is írja - azért csak el lehet jutni egy kertig, és nem árt közelebb kerülni a régen teljesen szokványos dolgokhoz. A végén kiderülhet ugyanis, hogy a világvége és a gazdasági válság egy és ugyanaz, és úgy hívják korszakváltás, abban pedig tényleg csak egyetlen biztos pont marad, maga föld.

HeGergAnd