Ha volna egy Toldi Miklós a magyar politikában...
(Hogy aztán uralmuk alatt az ellenzék, gondolok elsősorban a szocikra, a rosszat még rosszabbul csinálta, arról nem szól a fáma). Marad a forgatókönyv, az ellenzék bírál, ha kell, ha nem, a kormány pedig teszi a dolgát. Ha jól teszi, akkor is bírálják, ha meg rosszul, akkor szétszedik a vádak özönével. De miről is van szó? A tranzakciós adóról. A kormány ezzel az adónemmel sújtja a bankokat, amik az előző ciklusban alaposan kitömték zsebüket a profitból. Hogy most föl vannak háborodva a profit elmaradása miatt, s az illetéket a magyar nép nyakába varrják, azt ők rendjén valónak tartják, mert ki hallott már olyat, hogy az ő zsebe ne kongjon!
A közszolgálati tévé is arról prédikál, hogy a kormány jót akar: valójában reformintézkedésekkel megújítani az egész magyar társadalmat. Hogy ez nem mindig sikerül neki akadály nélkül, az érthető. Megszokhatta volna már az örök gáncsoskodók, a minden jóban rosszat sejtők, táborokba gyűlt bitangok vészmadaras hujjogását. Jellemző példa erre a választási névjegyzékbe vétel alkotmányos törlése. Az ellenzék példásan elítélte a kormányt, vereségnek nevezte az aktust, a kormány politikájáról lehúzta a vizes lepedőt lemondást, új választások kiírását követelve. Holott éppen az ő regnálásuk idején követték el a legtöbb törvénytelenséget. (Lásd asukorói telekcsere vádlottjainak névsorát, Hagyó gazemberségeit és annyi más panama vádlottját. Csak azt sajnálom, hogy a főbűnös nem kerül rács mögé, de előbb-utóbb Gyurcsány sem kerülheti el a gazember jussának titulált felelősségre vonás ódiumát!) Hogy a rendőrségi panama ügyekről ne is beszéljünk...
Kétségtelen, hogy Európa egyetlen kormánya sem tudja akadálymentesen végrehajtani programjait. De a magyar huhogók egyedül állók abban, hogy ők a megcsontosodott, mára már reakcióssá váló, régi komcsi népnyúzó idők farizeusai, akik a hatalommal való visszaélés magasiskoláját mutatták be muszka segédlettel, s most ők akarják a mosdatlan szájúság ártatlan báránya szerepében eljátszani az ártatlan Dávidot.
Világos tehát, hogy a magyar kormánynak tisztának kell maradnia a hűbelebalázs módra politizáló ellenzékiek táborában. De ezt a tisztaságot csak akkor tudja megőrizni, ha a legszélesebb nyilvánossághoz fordul. Nem úgy, hogy megadóztatja a telefonálást is. Ugyan mi köze a kormánynak ahhoz, hogy én tíz percet beszélek? Hát ha így családbarát a kormány, akkor valóban nem kérek belőle!
A kormány visszakozott a sárga csekkek esetében is. Néhány százalékkal megemelte volna díját a számláknak, holott tapasztalatom és mit tudom én, milyen közgazdász számítások szerint, a legtöbb csekkel fizető nyugdíjas, aki a gázt, a villanyt, de a szemétdíjat is a postán fizeti. Mégpedig sárga csekken, mert legtöbbet ilyet postáz a posta. Vagy nem az a célja a kormánynak, hogy a megemelt nyugdíjat is adóztassa?
Nincs kétségem afelől, hogy a kormány jót akar, de még egyszer hangsúlyozom: a jót jól is kell csinálni! Különben a választók csalódva fordulnak el, s nincs az az Orbán Viktor-beszéd, ami visszacsalogatná őket még egyszer az urnákhoz.
Sorolhatnék még példákat az egyetemek, az egészségügy, az oktatás, a kultúra háza tájáról, de nem teszem. Nem akarok hiteltelenné válni, csupán jelezni kívántam, szólni arról, amit én is sérelmesnek érzek; a magyar nemzet nevében. Maradok azonban egynél, a kettős állampolgárságnál. Tegyük fel, hogy sokatmondók a tévé bemutatta számok. Mi, erdélyiek büszkék vagyunk arra, hogy megtanultuk a két szél járását. És a legtöbb igénylő éppen onnan származik. (Az erdélyieket nem kell megtanítani magyarként viselkedni és együtt érezni, megtanulták ezt akkor, amikor 150 évig átmentették a magyar államiságot, amit most sem tanítanak a magyar tankönyvekben tisztességesen!) A híradósok pedig örökösen átutalják a tót példát a feledésnek, ugyanis éppen ott és most a szlovák fél megfeledkezve mindenféle nemzetközi kötelezettségéről, saját alkotmányosságáról is, egyre-másra fosztja meg állampolgárait is a szlovák állampolgárságtól, ha előzőleg föl találták venni a magyart.
A jelek szerint nem akad Toldi Miklós a magyar kormányzatban. Nincs, aki megragadná grabancát a tótnak és fülébe suttogná, hogy amit ők szlováknak titulálnak, az valójában magyar haza, annak is a felső része, és köszönjék meg, hogy befogadták a magyar rónákra a tót pásztorokat, hogy hazát találjanak a magyar tolerancia hullámhosszán és a kettős kereszt oltalma alatt keressenek menedéket.
Nem akad senki a magyar kormány háza táján, aki ezt nekik megmagyarázná? Aki beszélne nekik Pázmány Péterről, Pozsonyról, Balassi Bálint születéséről, a branyiszkói csatáról és arról a magyar jellegről, amit nem tud levakarni a legvadabb tót kormány sem. A szélsőséges Urbán pásztorbandáinak (1848) utódai ők, és nem szégyellik az Európai Unióban mutogatni a kettős keresztet mint tót jelképet...
Tehát ha nincs Toldi, akkor megteszi Zrínyi kardja is elmetszeni az előítélet balítéletre átcsapó vaskos fonalát. Amúgy magyar módra, huszárosan!
Bereczki Károly
